sokszor nem értem miért álmodok valamit, valami annyira kézenfekvőt hogy szinte el sem gondolkodok rajta, de ha belegondolok  logikusan  a félelmeim, és a vágyaim vannak benne, mert ugye miért is ne.   plusz egy tudat, hogy ez csa álom, sohasem irányitom ezen tudat ellenére az álmaim, ugyanazt teszem mint az életben... elengedem a gyeplőt és csak visz magával, és közben ott a megfogalmazott gondolat a fejmben " fel fogok ébredni".

ha rosszat álmodok nehezebb elhitetni magammal, de általában feltételezem hogy ilyen szörnyűségek csak abbana  bizonyos alvásszakaszban történhetnek és ha ébren lennék úgysem jutna eszembe hogy alszok.

Mióta nincs itt az én egyetlen puha szőrgombóc tanítóm, és nevelőm, egyre inkább távolinak érzerm a pillanatot amikor muszáj volt elbúcsúzni tőle, mégis egy álomszerű puha köd lebegi körül az érzést, minnél inkább meg akarom közelíteni az emléket annál inkább fájó, gennyes, vérző, gyógyíthatatlan sebre akadok, ami sehogy sem kap levegőt ezalatt a puha ködös vacak alatt.

még megesik hogy belépek a lakásba amikor nicsn itthon senki és óvva nyitom ki mert ott fog várni, és egy pillanat alatt szertefoszlik az érzés, és újra körülburkolom a hiányát ezzel a békés álommal...  még mielőtt kifakadhatna a meglepetés éles pengéjétől... belülről emszt, de azt hiszem ezt még így kell hagyni... majd egyszer vége lesz...

nem hiszek afféle mesékben hogy az idő minden sebet begyógyít, eddig egyszer sem találkoztam még ennek az élő bizonyítékával.  de sokan mondják, annyira közhely hogy nekem mint élő közhelyhívőnek hinnem kellene benne.. de talán ez az a kivétel ami erősíti a szabályt.

ha arányokról kérdeznének, hogy mit adnék oda hogy visszakapjam, hogy kapjak még pár hetet, hogy máshogy csinálhassam.... képes lennék azt feláldozni, amiért most képes voltam egyszerűbb , könnyedebb, mégis fájó dolgokat feláldozni. érdekes hogy nem vagyok hajlandó áldozatokat hozni, mégis ha kell( ha lehetne) képes vagyok rá, mert nem megerőltető, mert mindig tudom hogy ez így helyes.

sokszor nehéz látni mi a helyes, eldönteni mások helyett,  magunk helyett, a sors helyett. húzni egy kártyát és a szerint cselekedni. Szinte mindig kiderül hogy jól csinálok dolgokat, hiszen időközben megtanultam hogy mindenből tanul az ember ( mondtam XD) . csak nehéz ezt az oldalát nézni, egyszerűbb beleragadni ebbe a ködbe és  várni a csodát... de lehet hogy a csoda is vár ránk és akkor nem találjuk meg egymást...

A gyengedseg abban a pillanatban szuletik, mikor az ember a felnottkor kuszobere vettetik, es szorongva dobben ra a gyermekevek elonyeire, melyeket mint gyermek fel sem fogott.

A gyengedseg remulet a felnottkor elott.

A gyengedseg kiserlet egy muter kialakitasara, ahol az a szabaly, hogy ugy fordulunk a masikhoz, mintha gyerek volna.

A gyengedseg felelem is - felelem a szerelem kovetkezmenyeitol; a gyengedseg - probalkozas, hogy a szerelmet elraboljuk a felnottseg birodalmabol (ahol kotelez, ahol csalfa, ahol tele van feleloseggel es testtel), es gyermeknek tekintsuk a tarsat."

/Milan Kundera: Az elet mashol van/

Nemreg olvastam ezt a konyvet es sokat gondolkozom ezen a reszen.

sokat panaszkodok, komolyan még szégyyenlem is magam miatta, de jelenleg ez van, szavak, nyűgős hisztik...  félek attól a francos matektól... komolyan, valószinü sokat ront az agusztusom minőségén, de tényleg meg fogom csinálni, még ha nem is látom, de elhiszem hogy meg lehet csinálni. odamegyek agusztus 25-26 és  megpróbálok mosolyogni, hogy tényleg tudom, hogy van róla fogalmam, és tényleg tanultam egy hibából.
érdekes visszafele nézni, látni mi volt amikor érettségiztem. rettegtem, de komoylan, ennyire már nagyon rég, pedig csak szavak, tételek, tanárok... és mégis, és így utólag, annyira könnyű és annyira szerencsém volt.  bízom benne hogy ha kell szerencsém lesz másodszor is.

Bűntudatom van az elhanyagolt emberektől, hogy muszáj döntenem néha, hogy úgy van ahogy, de hiába sajnálom, van hogy ez a megoldás, lehet hogy csak időleges, részleges megoldás.  de egy ideig működik, és most hagyom a saját medrében folyni az emberi kapcsolatok patakocskám.  nem tudom és msot nem is akarom erőszakkal jobban terlegetni, örülök annak ami van, örülök annak az időnek amit vele tölthetek, örülök ha pihenhetek, örülök ha valaki kiváncsi rám.. de ennyire telik.

érdekes lesz egy hónap mulva egy hónappal öregebben beállítani az osztályba... ((legjobb lehetőség) egyhónappal előbb elfáradni, és talán ha sikerül úgy fogom érezni hogy megérte... rövid az élet, nem szabadna egyel több évet sem iskolára tölteni mint amennyit muszáj ... kétszer elkezdeni egy évet  a legrosszabb az én viszonylatomban, komolyan. nema tanulással vana bajom hanem azzal hogyha valamit megtanultam és egy ilyen kis hülyeség miatt esek vissza oda... szóval igyekszem nem.

hát ez jó nagy hülyeség lett...

Londoni klubiskeene on tegelikult sama pisikene kui Eestiski, klubides liiguvad samad näod, väljaskäivad inimesed on samad. Kõik käivad suhteliselt sama peotrajektoori mööda ning teavad nägupidi üksteist. Kui igav, kui ahistav! Kui tõenäoline on uuesti mõne inimese otsa koperdada!

Az is a bajom, hogy nem tudok pihenni es feltoltodni. Mintha allandoan keszenletben lennek, pedig nincs miert. Azert jottem, hogy hatradoljek es elvezzem az ittletet. De rossz a lelkiismeretem, ha nem csinalok semmit.

Amugy ezek nem komoly problemak, de orulnek, ha csak ugy omlenenek belolem a szavak es irhatnek a benyomasaimrol meg nem is tudom... mondjuk nosztalgikus erzesekrol, amik hetekig fel-felbukkantak, neha szerettem, hogy vannak, de altalaban csak rosszul ereztem magam toluk. Irnek arrol is, hogyan elnek itt az emberek, az egy olyan tema, ami tanulmanyozasra erdemes, foleg igy testkozelbol. Es beszamolokat is irhatnek, mert eleg sok helyre megyunk.

A masik problemara pedig az a megoldas, hogy allandoan nyugtatgatom magam. Nem tortenik semmi, ha pihenek. Igaz, hogy a kovetkezo tanevben erettsegizek, de meg raerek. Ugy erzem, nem tudok semmit, de ez egyaltalan nem igaz. Ilyesmiket mondok magamnak a nap huszonnegy orajaban.

De be kell latnom, hogy hianyzik a jol megszokott kozegem. Nem kulon-kulon az egyes dolgok, hanem ugy altalaban az egesz. A hazunk, a baratok, egy-ket osztalytars, az allatok, a konyveim, az otthoni tajak, ilyesmik. De ez biztos nem jott volna elo ilyen hamar, ha teljesen jol ereznem itt magam. Hiaba van itt a nagynenem es a baratai, megis olyan, mintha csak en lennek es en es en es en. Be vagyok gubozva sajat magamba es ott gondolkodom a latottakon, a konyveken, amiket olvasok, zeneken, amiket hallgatok es persze azon, hogy hogyan elek otthon vagy hogyan szeretnek, miutan hazamegyek. Itt ezek a temak erdekelnek csak.

Megint nem mondtam semmit, csak irtam 300 szot a semmirol. Nemsokara igazan megprobalom osszeszedni magam.

Ogni singola e minima parte del corpo beneficia e viene coinvolta nella circolazione del Qi. Migliora così la circolazione del sangue, la respirazione, la digestione e il benessere fisico in generale.

Nei secoli, lo stile Chen del Taijiquan ha mantenuto una forte componente tradizionale, così la pratica degli esercizi del bozzolo di seta (Chan Si Gong) è arrivata nella nostra epoca praticamente immutata.

Il tipico metodo di allenamento del Taijiquan è la continua ripetizione, assimilazione e perfezione delle forme (Tao Lu) così da “sedimentare” i movimenti e renderli propri, imparare lo sviluppo e la circolazione del Qi, sviluppare la sensibilità nei confronti del mondo esterno (l'avversario, .ndt;).

Tutto ciò non è sbagliato, ma usare solamente questo tipo di allenamento senza sperimentare ed estrinsecare e le singole tecniche singolarmente, oltre a essere molto frustrante, può rallentare considerevolmente il percorso di apprendimento del praticante (il cosidetto “Gong Fu”).

Se l'obiettivo è quello di sviluppare la propria abilità nelle arti marziali (e non solo, .ndt;), la pratica degli esercizi del bozzolo di seta è il sistema ideale per imparare a sviluppare qualcosa di veramente importante. Lo sviluppo dell'energia interna può essere così considerevolmente aiutato nella sua crescita.

L'energia del bozzolo di seta è la base del movimento interno delle forme del Taijiquan e costituisce una perfetta base per la sviluppo di un corpo forte e fluido. Infatti, capire il movimento del bozzolo di seta aiuta a rilassare e sensibilizzare il corpo. Caratteristiche queste che, nella pratica del Taijiquan sono fondamentali. La pratica di semplici esercizi, aiuta a capire i movimenti fondamentali, facilitando lo studente nell'accrescimento della propria abilità e della propria conoscenza.

Il nome “Bozzolo di seta” deriva dal tipico movimento a spirale che si compie per “avvitare” l'energia del corpo dalla terra (attraverso i piedi, le gambe, il Dan Tian e il dorso fino alle spalle e poi attraverso le braccia) fino alle mani, così come il movimento del bozzolo di seta che viene creato dal baco.

In questo senso quindi è come se il corpo torcesse se stesso (“come un asciugamano strizzato”) per emettere energia. In realtà la produzione di questo movimento, a prima vista semplice, viene finemente guidato dalla mente per la la produzione di una energia interna e fisica.

Negli esercizi del bozzolo di seta, le zone e i punti del corpo più interessati sono:

• Il Mingmen

• Il Dan Tian

• La zona della cintura

• Le anche

• La schiena

• Le spalle

• Le ginocchia

• I piedi

• Le mani

• I polsi

Questi punti e parti del corpo nella pratica sono perfettamente interconnessi e coordinati tra di loro.

Nella parte superiore del corpo, la spirale della cintura crea la spirale delle spalle, dei gomiti e dei polsi, mentre nella parte inferiore crea la spirale delle anche, delle ginocchia e delle caviglie.

I principi che regolano i movimenti dell'energia del bozzolo di seta sono principalmente tre:

• La proiezione del corpo che regola la spirale dell'energia

• La proiezione antero-posteriore del corpo

• L'unione della spirale d'energia con la flessione antero-posteriore della spina dorsale

Nella maggior parte dei casi i principi che vengono applicati sono due, ma di questo poco importa. L'elemento veramente importante è infatti la connessione simultanea dell'intero corpo, così che quando una parte si muove tutto il corpo si muove. Per far questo vengono utilizzate la mente, le anche, il Qi e il Dan Tian.

Muovere le anche permette a tutto il corpo di muoversi in sincrono e senza sforzo. Se c'è sforzo si verifica un blocco dell'energia. In questo senso quindi è necessario rilassare il Dan Tian, perchè il punto fondamentale del passaggio di energia e proprio lì e tutte le parti del corpo sono profondamente interconnesse attraverso questo punto.

La pratica degli esercizi del bozzolo di seta

Per praticare gli esercizi del bozzolo di seta bisogna innanzitutto comprendere i principi che sottendono a questi esercizi e a questo tipo di circolazione dell'energia.

Nessuno all'inizio è così bravo da comprendere l'esatto percorso dell'energia del bozzolo di seta. Ragion per cui è necessario, come sempre nel Taijiquan, praticare con pazienza e dedizione.

Sarà quindi inutile commettere l'errore di enfatizzare eccessivamente i movimenti se alla fine l'energia interna non viene correttamente trasmessa e distribuita.

L'obiettivo principale degli esercizi del bozzolo di seta è l'apertura dei meridiani così da far fluire correttamente l'energia, così che il movimento non venga forzato in nessun modo.

Un secondo obiettivo è di muovere, come già descritto prima, il corpo in maniera inscindibile, così da poter utilizzare l'energia nei Fajing.

Un terzo obiettivo è di sviluppare l'adattabilità alle situazioni attraverso il rilassamento del corpo. Se l'energia non circola bene (il Qi è bloccato) e schiena e Dan Tian sono troppo tesi, non si è in grado di poter cambiare velocemente e l'equilibrio è perduto.

Gli esercizi del bozzolo di seta prevedono degli esercizi che conservano l'essenza delle forme del Taijiquan, semplificandone il movimento per una migliore esecuzione.

Gli esercizi possono essere diversi tra loro, alcuni sono dedicati al corpo, mentre altri seguono rotazioni complesse su piani orizzontali, diagonali e verticali. La loro esecuzione avviene attraverso spirali “naturali” o “contrarie” e allo stesso tempo complementari. In ogni caso ognuna di queste segue sempre i principi dello Yin e dello Yang.

La pratica degli esercizi del bozzolo di seta si svolge attraverso la comprensione delle dinamiche corporee, evitando l'utilizzo della sola forza muscolare, accompagnando la pratica del Taijiquan. Tuttavia il suo sviluppo ne è indipendente.

Sia nelle forme del Taijiquan che negli esercizi del bozzolo di seta, il movimento è regolato dagli stessi parametri:

• apertura e chiusura

• salita e discesa

• pieno e vuoto

• cerchio e spirale

Indicazioni generali per la pratica

• i movimenti del corpo seguono la spirale interna e un andamento circolare nella parte più esterna;
• tutti i movimenti devono essere eseguiti lentamente, dolcemente, con continuità ed in modo consapevole;
• ogni movimento ha origine nell'area del Dan tiane del Mingmen e utilizza una compressione-espansione delle gambe e delle anche in modo da ottimizzare la stabilità ed il radicamento al suolo;
• nel movimento vengono utilizzati tutti i gruppi muscolari e le articolazioni in modo coordinato e sincronizzato, utilizzando sequenze con andamento a spirale;
• i movimenti di chiusura seguono la contrazione dall'esterno verso l'interno e quelli di apertura, o espansione, dall'interno verso l'esterno
• la naturalezza dei movimenti è accompagnata dall'osservazione della mente attraverso una dinamica in cui la mente genera l'intenzione, l'intenzione guida l'energia e l'energia muove l'apparato muscolare e tendineo;
• la parte superiore del corpo ed in particolare gli arti si muovono seguendo l'intera struttura corporea, coordinandosi con quella inferiore;
• la capacità di far seguire il movimento attraverso il cambiamento interno è fondamentale per trasferire la forza dalle radici e dal centro verso la parte alta e più esterna.

Che lo vogliate o no, è giunta l'ora anche per me: se tutto andrà per il verso giusto (e perché non dovrebbe andare bene, tenendo le mani sulle parti basse?), mercoledì notte partirò per Creta.

Devo dire che non vedevo l'ora di staccare ufficialmente la spina quest'anno, che comincio a provare sulla pelle e sul mio tanto discusso (da me) cervello quantità industriali di stress: in questi ultimi giorni che mi separano dalle vacanze infatti non ho proprio voglia di fare un bel niente. Ok, più del solito, lo ammetto.

Confesso anche che, se per sbaglio troverò un Internet Point, attirandomi ire e improperi della fidanzata, accederò al web: è difficile sopravvivere lontano da Hattrick, Gmail, Wordpress, Twitter, Flickr... Certo, se avessi un telefono che mi permetta di navigare in Rete seriamente, tutto sarebbe più facile. Per ora però preferisco usare questa mancanza di mezzi come scusa per disintossicarmi per qualche tempo da uno schermo ed una tastiera. Qwerty, per giunta.

Perché una delle prime cose che faccio, che fate e che facciamo noi addicted to web appena tornati a casa, è riaccendere il pc per vedere se tutto è ok: non è vero, in realtà lo facciamo per comunicare agli amici di twitter che purtroppo siamo tornati, ma perlomeno siamo abbronzati. E che il mare era proprio bello, blu, salato e bagnato.

Questo non vuol dire che non posterò; per vie segrete vi controllerò lo stesso, quindi vedete di fare i bravi. So che non sentirete la mia mancanza, ma un po' arrogantemente proverò a farvela sentire. E se riuscirò a ritrovare un po' di pace dei sensi, tenterò anche di dare un po' di ordine mentale alla mia vita, che vorrei cominciare a capirmi, roba non semplice da qualche anno a questa parte. Il filo ce l'avrò accanto a me e vedrò di seguirlo senza distrarmi troppo.

...Sperando che il labirinto in cui dovrò districarmi non sia poi così complicato.

muszáj néha másokra hallgatni, hiszen kívülről jobban látják, ha ismernek eléggé akkor pedig jobban is tudják mi a jó mindenkinek akit érint.. mégis nehéz meghozni a döntést immáron ok is van csak húzzuk halasztjuk hátha jó így, de ha eleget alszunk rá kiderül hogy ugy se biztos hogy működni fog és akkor más a probléma, de esélyt kell adni mindenkinek egy más, új dologra. hátha mégiscsak jó. nagyon félelmetes hiszen nézed és ismeretlen, vagy már láttad, de  nem volt jó, de néha ha pihen egy állapot később mégis cska működik.  és akkor nagy levegőkkel, sóhajokkal meghozol egy döntést, másokról döntessz néha, és ez a lgrosszabb, ha magadnak baszod el az is egy dolog, de ha másokról kell döntened, mások érzéseiről, életéről.. az már kemény dió.... 

hiszen ha rossz, te leszel a hibás, ha valaki beleroppan te leszel a hibás, hiszen ne dönts másokról, de néha akaratunkon kívül is muszáj másokról IS döntenünk, ha a magunk életéről akarunk...
de változtatni kell, mert egyébként csak ülsz a langyos mocsokba, ami ugyan kényelmes de nem működik, nem visz sehova, esetleg fel is emészti minden emberi mivoltod...

lépni kell.....

"And love is not the easy thing...
The only baggage you can bring
Is all that you can't leave behind "

]]> http://lisbethblog.wordpress.com/?p=802 Thu, 31 Jul 2008 18:57:34 +0000 lisbeth91 http://lisbethblog.wordpress.com/?p=802 Mostanában hogy egyre kevésbé érzem családtagnak apámat, sokszor jut eszembe hogy kiskoromban mennyire sokszor voltak apás időszakaim. egyszerű volt hiszen ő mindent megengedett, kérdés nélkül megkaptam mindent, beszélgetett velem, játszott velem ha votl ideje rá. ha nem volt.. hát akkor redületlen ültem a parkettán a munkaasztal alatt amíg ő ugyanilyen állhatatossággal rajzolt...  húzta az egyenes vonalakat tussal, vonalzóval, ha elrontotta felkaparta pengével...  kértem hogy játszunk, általában ebből nem lett semmi, ha igen akkor is csak kevés időre...
meglep mennyire kiestek ezek a mozzanatok, mégis ahogy írom érzem hogy benne volt a gyerekkoromban.
aztán már Autocadel rajzolt, én pedig ugyanabban a szobában, a széke alatt ültem és beszélgettem...  meséltem, válaszolt.... aztán már nem hozott haza munkát, a kamaszkorommal ideragadtam a gép elé.. felesleges lett volna megpróbálnia.  már csak egy idegen aki hazajár éjjel, és eltűnik kora reggel.... ha iskolába megyek midnig látom ahogy alszik míg én már fél 6 kor felveszem a harcot az elemekkel...
nem sajnálom tőle.. de valószínű ő az aki soha semmit nem fog tőlem kapni....  ahogy nem votl apa amikor felnőttem, én nem leszek a gyereke ha lerobban... keserű szájízzel mondom ezt, de az évek tapasztalata ezt mondatja velem...

apámnak egyetlen szent... az ő családja.. nem mi... az ő anyja, az ő nővére... irigyelni nem irigylem, őket nem lehet... náluk rosszabb embereket  még soha nem éltem közvetlen... pedig sok ember volt már körülöttem....  becsülöm-e azért a halhatatlan, töretlen ragaszkodásért amit érez azért a két emberért  ?... lehet...  és irigylem a naívságát... majd egyszer megértem.....

---
Ez meg szép :

"Én is hiszek egy-két szép dologban
hiszek a dalban
és én hiszek a város zajában
és én hiszek benned s magamban"

azért hiányzik...

The job was a crappy one. With his credentials, slinging pizzas was not just a step down, it was a precipitous drop. But since the divorce, life was just far too complicated and stressful for him to create the intricate dishes that had once been his life. Nanci had told the Court that his decision to ditch the Michelin road was an attempt to forego paying her alimony, but Bobby just couldn’t do it anymore. The last time he tried, his hand shook so badly that the filo stack had crumbled into thin, brittle shards. Bobby remembered staring at the remnants on the plate, realizing that was what his heart looked like.

Bobby quit the restaurant that day. For the next six months all he did was move from his bed to the living room couch. Six months of utter and complete vegetation. The closest he came to accomplishing anything during that time was spend a few hours each day watching the Food Network and mocking the chefs. After six months, his beard full and his stomach gaunt, he realized it was time to start back on living.

After a shave and hair cut, he could walk the streets again without fearing he would be pulled in for use in a criminal lineup. As he tried to regain some strength by taking long walks through the neighborhood, he checked out the restaurants that lined the streets. There was a bistro on the corner of 2^nd and 18^th Street, Mexican two stores down, a BBQ joint, a couple of upscale pasta joints and pizza place after pizza place. Bobby watched to see who was going where, trying to get a sense of what was working. Gino’s seemed to be the place to beat. At lunchtime the place was always bustling, and at dinnertime tables were at a premium. He tasted a couple of slices, it was good but not great. Bobby knew he could do better.

What made a great pizza? Bobby pondered that question for another week, then headed out for groceries. At the restaurant supply store, he added a pizza peal to his tools, and began work. First the dough, simple enough, water, flour, yeast and just the tiniest pinch of sugar. He loved the smell, the feeling that he was working with something alive. In ways, it was the yeast that brought him back to life. He would watch as it bloomed and grew and expanded. Then he’d pound on it, kneading it again and again, and watch as it would grow again. Dough mastered, he turned to his sauce, simple yet elegant. Bobby would measure carefully, taking careful notes of each little change in flavor, finally developing the perfect sauce, ripe with tomatoes, basil and that hint of something special that only the finest palates would be able to identify. Next came the cheese combinations. After six dozen pizzas, Bobby was convinced he had the combination just right.

Pizza perfected, he made his move. Down to Bruno’s Best, which had the worst pizza in the area, the dive that never had a wait. Bobby carried with him one of his hot pizzas and brought it to the owner. He watched as Bruno had examined it like it was some kind of trick. Bobby reassured him. Taste it. Just taste it. Bruno smelled it, and against his own judgment, smiled. Blowing carefully on the pointed end, he tasted it, and his smile grew. In a minute, the slice was gone and Bruno was reaching for a second slice. So far so good, Bobby thought. After four hours of negotiating, Bobby became the new pizza master at Bruno’s, bringing his secret recipe with him. A two star Michelin chef making pizza for the masses. Within weeks, word was out, and lines stretched out the door for a taste of pizza greatness.

Bruno would come in each day and watch Bobby knead the dough, sensing this wasn’t just about making pizza. Finally, he asked to join in. The two men would stand side by side, each silently kneading the soft balls of dough as the smell of yeast enveloped them. Not a bad life they each thought to themselves.

By:  Lauren J. Walter   July 29, 2008

rettenetes hogy néha ez történik velem.  és mégis annyira egyszerű.

jó érzés ez a korit fel és kiélni a száguldási mániám..   mindig is a sebességért sportoltam, az utolsó erőm kizzadásáért.. ha igazán odatettem magam akkor az a határaim feszegetése volt.. szinte érthetetlen hiszen gyenge vagyok, mégis szeretek játszani a saját gyengeségeimmel..
 De a bringa, kori, futás, gyaloglás.. ezekben mindig a számomra elérhető legnagyobb tempót szeretem megütni, az hogy esetleg biztonságtalan hogy még megállni se igazán tudok de olyan bizonyossággal kanyarodok rá egy útra mintha tudnám hogy meg tudok állni ha kell. a sebesség az egyik mániám már igazán kicsi korom óta... hogy honnan fertőződtem meg azt nemtudom, de hogy minden amit körülöttem volt, van és lesz csak táplálja ezt a szenvedélyt, szinte egészen biztos.

---
nem szeretem hogyha olyat hallok valakiről amit én nem látok, nem tudom elhinni, és nem is akarom épp ezért.. rettenetes érzés két tűz között lenni, retenetes hogy nem tudom ki a jó és ki a rosz,hogy van e egyátalán olyan, és hogy ha igen akkor mennyi az esélye hogy én vagyok a gonosz.  hogy valaki oylan arcát mutassa  a hátam mögött  bárkinek amit én nem látok... az eddigi kitalált biztonságom  falai dőlnek össze...nem csalódok senkiben, letettem már arról hogy higyjek egyátalán, emberekben ( hiszen itt az emberi tényezőből kettő is van  és az ember alapjában véve hibás konstrukció, akárhogy is szeretem kutatni a legapróbb hibákat is ebben..) így csalódni se tudok, csak rossz hogy  bárhogy próbálkozok, bárhogy mutatom a legrosszabb és a legjobb oldalam, nemtudom előcsalni én is ezt.. hogy tudjam hogy igen akkor úgy van, vagy akkor nincs úgy....

asszem kezd értelmetlen lenni...

You’re not winnin’ till you’re winnin’
Winnin’ me

Hetvegen Las Vegas-ban jartam es megneztem magamnak a nagy fenyuzest. Szep volt es jo latni, hogy letezik ilyen is, de furcsa, hogy mar egyaltalan nem vonz. Mindig arrol almodtam, hogy valami olyasmit csinalok, amitol nagyon gazdag leszek es eljutok majd ilyen helyekre, a legdragabb hotelekben szallok meg, limuzinnal utazok, draga ruhakat veszek, az otthonom egy villa lesz, stb. Biztos azert akartam annyira, mert olyan hihetetlenul messze van mindez attol, amiben felnottem es ahogyan most elek. De ahogyan testkozelbol lattam, el is ment tole a kedvem. Szep, de semmi tobb. Pont mint azok az emberek, akik mindenkinek tetszenek, de nem lehet veluk beszelgetni es jol vegig lehet veluk menni az utcan, de semmi nem erdekli oket. Mint korabban az ilyen emberektol, a fenyuzestol is elment a kedvem, nem is illik hozzam es soha nem fogok felnoni hozza, vagy lealacsonyodni, ahogy nezzuk. Egeszen mas kepzetek jutnak eszembe egy lehetseges jovorol es ezekre jo erzes gondolni, nem kell hozzajuk semmit megtagadni, szinlelni vagy elfelejteni. Amugy szerintem nem is sikerult volna olyan nagyon gazdagnak lennem, mert nem leszek sem mernok, sem bankar, sem jogasz, sem orvos es nem hiszem, hogy elmegyek majd lakni olyan jomodu orszagokba, ahol ezeket megfizetik. Illetve, biztos visszajovok majd ide Amerikaba, de csak kis idore. Nagyon jo dolgok vannak itt es nem az a resze a legizgalmasabb, ami a milliomosoknak van fenntartva, hanem a rejtett oldala, ami nem szokott Amerikarol eszebe jutni az embernek. Iszonyuan vadregenyes helyek vannak itt, amiket majd szeretnek bejarni egyszer.

Most csak az erdekel, hogy jo pillanatokat eljek at, barhol is vagyok. Igaz, hogy itt kint nincsenek olyan igazi tarsaim, akik ugy elik meg a latnivalokat, mint en, de egyedul erezni valamit sem nagyon rossz es egy nap majd ugyis baratokkal jovok vissza ide es mindent megmutatok nekik. Most semmi bajom, mert nagy-nagy beke szallt meg par nappal azutan, hogy kijottem es nem sok dolog tud kihozni a sodrombol. Egyedul az, ha valaki rosszindulatu, turelmetlen vagy nincs tekintettel mas emberekre es ezeket sajnos gyakran latom a kornyezetemben. Mindegy, vegulis nem tehetek semmit ellene es nem akarok senkit megvaltoztatni, szoval csak nezem, hogy mik vannak.

Mostanaban kicsit visszajott a kedvem az irashoz, de nem tudom elkepzelni, hogy ki tudnek gondolni olyan verseket, amikben van elet vagy olyan torteneteket, amik erdekesek. Tudni kell, hogy regebben irtam verseket es novellakat, de ma mar szemetnek latom mindet. Vegulis csak tizennegy eves voltam akkor es egeszen mas jellegu temak foglalkoztattak es mas volt a kepzeletem is. Azota meg nem volt bennem semmi, ami napvilagra kivankozott volna vagy nyilvanossagot erdemelt volna. Titkon nem is szerettem magamat, de ezt nem volt kedvem bevallani. Most meg vannak olyasmik, amiket jo lenne kifejezni, de nem talalom a nekem valo hangnemet. Ezert blogolasban elem ki magam, itt adott a tema is es mar kialakult egy stilus is, amiben ide irok. Hogy ez jo-e vagy sem, az csak neha derul ki szamomra, de nagyon szeretek blogolni, ugyhogy nem baj.

Nem is tudnam felsorolni mi mindenhez jott meg a kedvem mostanaban, tele vagyok tervekkel. Szeretnek ujraolvasni kedvenc konyveket; olyasmiket tanulni, amikkel jo erzes foglalkozni; megtanulni jol sakkozni es kartyazni; kalandos kulfoldi utakra menni baratokkal; szeretnek zarandokutra menni; megtanulni uj nyelveket es azokat jol beszelni, amikbe eddig belekezdtem; szeretnek meregtelenito kurat csinalni, hogy ne legyenek bennem felesleges anyagok; megtanulni uszni es biciklizni; ujra rendszeresen lovagolni, mert mar hat eve nem tettem, pedig keves dolgot szerettem annyira csinalni; folytatni a csaladfank kutatasat es sok jo tortenetet kideriteni; tobbet setalni; megtanulni gitarozni; szeretnem kivulrol tudni az osszes kedvenc versemet; megtalalni a kedvenc filmeimet; meg tobb olyan zenet hallgatni, ami jo hatassal van ram; tobb idot forditani arra a sok emberre, akiket kedvelek, de csak feluletesen ismerek; megtanulni fozni es mint mar emlitettem, ujra irni... Meg sok mast is, de oldalakon keresztul tudnam sorolni, ugyhogy egyszer muszaj abbahagyni. :)

Szerintem idom is lenne minderre, csak jol kellene beosztani. Ismerek embereket, akik elkepzelhetetlenul sok dologgal foglalkoznak es valoszinuleg azert, mert tehetsegesebben bannak az idovel. Tul sok idot toltok olyasmivel, amit nem akarok csinalni es nem is kenyszerit ra semmi, egyszeruen csak lusta vagyok felhagyni vele.

Uristen, milyen jol erzem most magam... Kar, hogy szemelyesen nem tudom senkivel megosztani, de amikor csak lehet, tudatom a barataimmal, hogy mik tortennek es miket gondolok. Olyan jo most, barcsak valahogy tartossa tudnam tenni ezt az allapotot... Neha mar rahangolodtam erre a fajta gondolkodasra, de mindig kizokkentett valami igazsagtalansag vagy a rossz banasmod. Talan ha tenyleg megvalositom, amire vagyok, akkor igy is marad. Meg kellene adnom magamnak, amire szuksegem van, ugyanis mindig az ellenkezojet csinalom, mint amit szeretnek, de nem tudom, ez miert van. Szerintem szeretek szenvedni, de le akarok szokni rola. Ez is egy terv. Most jo sok tervem van es igy legalabb mindennek van ertelme, ettol forog a Fold vagy mi a fene.

"Stars racing to burn out, a storm waiting to break, like trees standing black against the sky, this was inevitable... sometimes we can see beyond our history."

Ezt hallgatom: [Beth Orton - Paris train]

Nagyon sokat olvasok, amiota itt vagyok es most erzem, hogy ez az epulesemre szolgal. Egeszen sokat valtoztam most es tudom, hogy ez jofajta valtozas. Persze konnyu pozitivnak lenni, ha egyszer ennyire lassu ritmusban es stresszmentesen elhetek mar ket hete. Vannak hatranyok, de eldontottem, hogy a legtobb zavaro dologrol nem itt fogok panaszkodni. Majdnem irtam egy elegge duhos hangvetelu bejegyzest, de amikor atfutottam a megirt bekezdeseket, elborzadtam tole es toroltem. Nem akarok mar olyan ember lenni, akinek baja van mindennel. Tudom, mi zavar, de talan jobb, ha megtartom magamnak es csak azon keveseknek beszelek rola, akik nem ertik felre.

Jo itt lenni, megha nem is talalom a hangot azokkal, akikkel a mindennapjaimat toltom. Talan nem is kell annal tobb most, mint hogy magammal folytassak parbeszedet. Akik amolyan befele fordulo tipusok, biztosan tudjak, mire gondolok. Alaposan megvizsgalom, hogy mi zajlik bennem. Az utobbi jo sok ido alatt inkabb biologiai szempontbol foglalkoztatott ez a kerdes es teljesen megfeledkeztem rola, hogy mashonnan is lehet nezni egy embert, most peldaul magamat. Probalok a vegere jarni, hogy mit miert teszek es erzek es gondolok. Szerintem ez jot tesz nekem.

Ugyan ezt mar mondtam, de sokat gondolkozom azon is, hogy hogyan szoktam elni otthon. Erdekes dolgokra lehet rajonni igy es csak most latom, hogy mennyi egyertelmu dolgot nem tudok magamrol. Otthon ugy mukodok, mint egy automata es ezt szegyellem. Reggel felkeleskor beprogramozom a teendoket, aztan a nap folyaman vegrehajtom oket vagy lustasagbol es unalombol nem. Nem akadok fent a reszleteken, amik megkulonboztetnek egymastol a napokat es nem tudnek rola beszelni, hogy hogyan is elek en. Persze nem mindig ennyire dramai a helyzet, de tudom, hogy voltak olyan hetek tomegevel, amik teljesen kiestek es ugy ereztem magam utanuk, mint aki felebred.

Probalom most kitalalni mik azok a dolgok, amik megtartanak embernek es nem hagynak elgepiesedni. Nem akarok automata, kozmpolita vagy technokrata lenni, mert egyik sem vagyok, hiaba szeretem a magam modjan ezt a (poszt)modern kort. Megvannak a szepsegei, de nem akarom, hogy ezek elvakitsanak, hiszen rengeteg dolgot kell latni, ami teljesen kivul esik a megszokott latokoron. Mostanaban pedig pont azokat a filmeket, zeneket es konyveket vonzottam magamhoz, amik szinten ezt hirdetik. Nem mondom, hogy teljesen "vissza a termeszetbe", de alapjaban veve ezt gondolom es a nem szo szerinti megvalositasahoz lenne kedvem. Most is vannak iranyt mutato dolgok, mint mindig, amikor az ember halad valamerre es van elkepzelese is, hogy hova. Olyan felfedezeseket teszek, melyek kivetelesen jo erzessel toltenek el.

Szoval nem esemenytelenek a napok, megha ugy is tunik, hogy semmitteszek egesz nap. Most mondjuk voltak egyeb izgalmak is, peldaul jartunk North Hollywood-ban, ahol talan lattam Ashton Kutchert. Elutaztunk a Pechanga Indianrezervatumba is, ami a legjobb hely eddig, de csak szerintem, mert utitarsaimnak egytol egyig sok bajuk volt vele. A gyonyoru taj es az erdekes emberek magukban kielegitik a kalandvagyam egy kis idore.

Ez is uj, szinte mar feledesbe merult erzes szamomra, a kalandvagy. Szeretnem, ha valami szokatlan, bizsergeto es uj tortenne minden heten. Mindegy, majd otthon kitalalok magamnak egy masfajta eletet, mint ami eddig volt. Nem is csak magamat akarom kiszabaditani, hanem remelhetoleg masokat is.

Na jo, ennyit ma. Talan visszaolvasva ez is hulye bejegyzes lesz, kb. mint egy vartoronyba zart kiralylany meddo almodozasai, amik soha nem valhatnak valora. De muszaj volt leirnom, mert kedvem van hirt adni magamrol es arrol, hogy miken torom a fejem ilyen tavol otthontol. Van uj mottoja is a blogomnak, ami beszel helyettem.

"Distance and time are no protection from the rules we break."

Jobb, ha erre gyakran emlekeztetem magamat.

Kirohad a gyomrom.. nem akarok vitatkozni, veszekedni, de úgyis....
ahogy te se, én se vagyok szent...
hogy segítsek ha nem hagyod ???  hogy bezséljek, ha te sem teszed ?
legyen már vége a kibaszott szenvedésnek,  vagy ne csak egy kurvanagy szürke köd legyen, hogy tudom de nem...

Lenne értelme, de nem hagyod hogy lássam, csak vagyok és próbálok vmit tenni, de annyira nem lehet.. egyedül nem tudom, amugy se sokat.. de ennyire nem lehet céltalan hogy próbálok lelket tartani benned.....

A gyerekeket egytol egyik imadnivalonak tartom, a csaladok is fantasztikusak, szivesen cserelnek nemelyik feleseggel, amilyen hazuk, gyerekeik, ferjuk es munkajuk van. Valojaban nem irigykedem, mert mind nagyon szimpatikusak es intelligensek, de azert allandoan remenykedem, hogy majd nekem is sikerul egyszer valami hasonlo eletet teremteni magamnak. Annyira megmutatnek mindent, amit latok, de kezdek rajonni, hogy a fotok kozel sem adjak vissza a lenyeget. A hangulat, az illatok, a fenyek, a dolgok tapintasa, az izek... ezekbol is hazavinnek mindenkinek egy-egy darabot, de nem igazan lehet. Az egeszet nem tudom megmutatni, ahhoz itt kell lenni. Egyaltalan nem csalodtam semmiben es ez azert is furcsa, mert akik mar voltak itt, elore biztositottak afelol, hogy nem nagy szam es csalodni fogok. Elegge szkeptikus is voltam emiatt, de ami itt van, az nekem mindent felulmul.

Sok szempontbol nem ertem az itt lako magyarokat, akiket eddig hallottam beszelni, mert valahogy semmi nem tetszik nekik, kiveve egy-ket dolgot, peldaul az oceant, a nagy parkokat, az olcso ruhakat, de minden mast csak fikaznak. Nem is csak amiatt van ez, mert nekem meg uj az egesz ittlet, azt mondtak, nekik egybol nem tetszett. Peldaul mindenki utal itt lakni a San Fernando Valley-ben, de szerintem fantasztikus. Igaz, hogy valoszinuleg egesz Californiaban ezen a helyen kivul csak a sivatag kozepen van melegebb, de ez sem olyan, mint az otthoni meleg. Erzem, hogy tuzforro levegot lelegzek be, de konnyebb elviselni, mert nem izzadok, nem lesz fenyes a borom, csak sokat kell inni, hogy ne szaradjak ki. Van, akinek az nem tetszik itt a Valley-ben, hogy nem annyira szep. Erdekes, hogy itt engem nem ez erdekel legjobban, hanem egy-egy hely hangulata. Northridge tipikus amerikai kertvaros, csak szinesebb, peldaul a szomszedaink argentinok. Vannak itt meg jellegzetes dolgok, amik filmekbol ismerosek, pl drotkeritessel korbevett kosarpalyak, fuves fekete gorkorisok, ejjel-nappal nyitvatarto liquor store-ok, de amugy nem egy veszelyes kornyek, csak megvan a varazsa.

Imadok itt lenni es mar most tudom, hogy ahanyszor csak tehetem, vissza fogok ide jonni eletem soran, akar nyaralni, akar tanulni, dolgozni kisebb idoszakokra. Nem tudtam volna soha elkepzelni, hogy otthon erezhetem magam egy idegen varosban. Mondjuk, Amerika nem is olyan idegen a sok film, zene es amerikai cucc miatt, amik az eletunk reszei Europaban is.

Vannak helyek, amikert mar most elek-halok, peldaul a Topanga Canyon, ahol majdnem sirtam a gyonyorusegtol. Iszonyuan meredek hegyoldalak, csorgokigyok, tobbezer meteres magassag, kaktuszok... a kalandvagyo emberek meg oda is koltoznek, de nem a leggazdagabbak, mint ahogy egy ilyen gyonyoru helytol varna az ember, hanem azok, akik izgalmakra vagynak.

Eszembe jutott, hogy mar megrendeltem az uj Beck albumot a netrol es holnap talan ki is hozzak!! Elmondhatatlanul jo erzes, amikor egy evig minden nap varod egy lemez megjeleneset es az vegul minden varakozast meger, sot felul is mulja a az elkepzeleseidet. Honapok ota olyan zene utan kutattam egen-foldon, ami kicsit elektronikus, de gitarcentrikus, kellemes ferfihanggal es meg mondanivaloja is van, nem csak ritmusa. A Modern Guilt album az elsotol az utolso szamig ilyen... Annyira meleg, puha es lukteto hangzasa van, mintha nem is zene lenne, hanem egy eloleny. Raadasul itt is elojonnek azok a kicsit futurisztikus, apokaliptikus szovegek, amikkel annyira tudok azonosulni. Honapokig nem fogok mast hallgatni, mar most tudom. Es mire teljesen szetboncolom, izekre szedem, az meg tobb ido, evekbe is telhet. Meg az eddigi het albumot sem sikerult rendesen megfejtenem, ez pedig ujabb kihivasok ele allit. Imadom, ha egy zenesz ennyire termekeny es ekkora szeretet arad belole a munkaja es a hallgatoi irant. Minden szempontbol tokeletes.

Na, megint itt kotottem ki, de most teljesen feltuzel az uj album. Minden percben ezt hallgatnam, a dalszovegeket olvasnam es ez megerne meg egy virrasztast is, de itt nem igazan van ra lehetosegem.

Ez majdnem az egyetlen dolog, amivel nagyon meggyulik a bajom idekint, a privat szfera hianya. Felfedeztem, hogy nekem sok egyedul toltott idore van szuksegem. Kezdek egyre nyugtalanabb es feszultebb lenni, ahogy egy szoban osztozunk a nagynenemmel es szinte allandoan ossze vagyunk zarva. Kellenek a hatarok, kell egy kis ido, hogy vegezhessem a "szertartasaimat" es hogy neha senki ne lasson es halljon. Nem is vettem eszre eddig, de otthon is rengeteg idot toltottem egyedul es sosem zavart kulonosebben. Talan csak azert terhes nekem ez az egyutteles, mert o nem ismer es annyira masok is vagyunk. A kedvenc temaimrol nem tudok vele beszelgetni, fobb dolgokban nem ertunk egyet, mas az eletritmusunk es o nehezebben toleralja a kulonbsegeket, nekem ugy tunik, bar azzal a kevessel is elszantan probal megbirkozni, amit latni engedek. Mindig azt hittem, hogy nagyon hasonlitunk, de csak nehany kisebb jelentosegu dologrol van szo, most mar latom. Ennek ellenre szeretem ot, nagyon segitokesz, latom, hogy szeretethianya van es jo neki, hogy itt vagyok. Arrol sem o tehet, hogy nincs eleg idom, amit magamban toltehetek. Ez csak nehany hulye korulmeny hibaja.

Azzal majd nem lesz baj, ha a barataimmal fogok egyutt lakni, hiszen nem is leszunk otthon egesz nap, konnyen kiszabadulhatunk, es ami a legjobb: ok ismernek, toleralnak es sok kozos vonasunk is van.

Mindenesetre az ittlet jo probaja az onallosagnak, mert itt szinte semmit nem tesznek meg nekem. Egeszen elvezem es mar csak nehany dolog kell, hogy tenyleg el merjek terni a kitaposott osvenyrol. Van mar egyfajta tudatossagom, amirol erzem, hogy csak ram jellemzo. Persze, nehany tenyezo meg alakitani fog ezen, ahogy idomulok majd szamomra fontos emberekhez, a valasztott hivatasomhoz, a helyhez, ahol elni fogok, de ez mar ketsegkivul valami egyedi. Sok dologra csodalkozok ra itt kint az otthoni eletemmel kapcsolatban, amit csak itt latok, tavol a jol megszokott kozegtol. Eddig minden szempontbol hasznos ez a kiruccanas.

Azt is imadom, hogy itt minden es mindenki nyugodtan megy a maga utjan. Van a helynek egy ritmusa, amit tenyleg mindenki felvesz. Akikkel talakozom, mind kedvesek, stresszmentesek es nyugodtak, amilyen egesz Los Angeles es talan ez tetszik legjobban a szamtalan elony kozul.

Um cão assassino, sem sombra de dúvida. E, por via das dúvidas, já pedi para minha filha providenciar focinheiras e placas com aquele aviso: "Cão Feroz: Não Entre".

Aliás, pela pose da Filó na foto vocês podem constatar sua ferocidade!!



Fonte: Portal G1
Foto: Carlos Emerson Jr.

São deuterostômios, ou seja, em seu desenvolvimento o blastóporo se diferencia formando o ânus. Possuem endoesqueleto (esqueleto interno) de calcário, o que facilita a locomoção. Esses dois fatores constituem aquisições evolutivas em relação aos seres anteriores a eles e os torna, somente nesses aspectos, semelhantes aos cordados.

Contudo, para se viver somente no ambiente marinho foi necessário algumas adaptações. Entre elas está o sistema de circulação de água denominado sistema hidrovascular (ou ambulacral). Esse é, juntamente com os pés ambulacrais, o órgão responsável pela locomoção do ser. Os pés constituintes do sistema são filamentos móveis com ventosas que ficam entre os espinhos e fazem o equinoderme, em conjunto com a circulação interna da água, se fixar ou locomover.

A reprodução acontece com a liberação de gametas na água e a consequente fecundação (fecundação externa). O desenvolvimento é indireto (possui fase larval), com larvas de simetria bilateral, enquanto na fase adulta a simetria é pentarradial.

Os equinodermes possuem pedicelárias, que são filamentos ao redor da boca capazes de retirar qualquer partícula estranha. A lanterna-de-aristóteles, presente no organismo desses seres é responsável pela tritutação dos alimentos. A troca gasosa respiratória é feita pelas brânquias e a excreção acontece através da difusão

La guarigione della mente avviene gradualmente se stiamo con la natura, con quell'arancia sull'albero e con quel filo d'erba che cresce tra il cemento, con le colline coperte, nascoste dalle nuvole.

(Krishnamurti)

al magnus

sono sempre sotto accusa
sono sempre dentro la corrente e non posso frenare
la sua corsa dentro la mia fine. No
non chiedo scusa visto che ormai è la miliardesima volta che un atomo
dischiude il suo genio per farne i miei reticoli di sangue e paura.
Me ne sto qui con il fuoco dentro il cervello e la morte appesa al filo
quello che mi misura a peso ogni respiro.
E non valgo un grammo d’oro
e non vedo l’origine del giorno
no so dirottare il cielo dentro una mia falange.
Di cosa devo
chiedere scusa se sono già pronta
già sono una vittima comunque
anche dentro ogni mio fallo?
Sono
molto meno di un albero
meno di una nuvola che si dis/fà di se stessa
meno di un meno
meno di qualunque me io riesca a disegnarmi
dentro un foglio minuscolo quanto il mio sogno d’uomo.
No
non chiedo scusa,vivo e muoio
accettando
la lama che mi spezza.

Se faccio una borsa e mi viene bene
mi dico: brava che hai fatto una borsa!
ma la borsa andrà via e a me resterà il ricordo
così ci faccio una foto e me la metto nel blog
a volte mi viene meglio una borsa che una poesia
così se mi viene bene una borsa e mi resta tempo
ci cucio sopra anche una poesia (che mi resta)
ci trapunto due parole o tre coordinate
che sanno di filo e di bottoni in madreperla
ci tramo sopra la storia di quella tartaruga
che prima di partire studiò bene il percorso
ma poi si fermò sull’orlo
di una borsa impunturata bene

Aztán kiderült, hogy a nagypapám kórházban van és most azt hiszem, tényleg veszélyben van az élete. Próbálom magam felkészíteni a legrosszabbra, de nem tudom, mire gondoljak. Egész élete során csak néhány mondatot váltott velem a nagypapám, mert az alkohol teljesen megsemmisítette a gondolatait, a személyiségét és az összes kiemelkedő képességét is. Pedig azt mondták, éles eszű ember volt, jól énekelt és sokat tudott a történelemről, de én sajnos már nem így ismertem meg. Mindegy, szeretett minket, de inkább csak messziről. Nekem volt néhány közeledési kísérletem, de ezek reménytelennek tűnnek így visszatekintve is. Szóval nem tudom mik lennének a helyes gondolatok ilyenkor. Az élet az élőké, ezt szokták mondani és nekem tetszik ez a mondás, amióta megváltozott a viszonyulásom a halálhoz.

Egyébként az egész család menthetetlenül elidegenedett. Nem csak egymástól, hanem a világban zajló dolgoktól is. Néha már nincs az az érzésem, mint régen, hogy mindig lehet rájuk számítani és ez rettentően szomorú gondolat. Nincs is olyan nagy kedvem felnőni. Biztos azért töprengek ilyesmiken, mert annyira sok elidegenedési regényt olvasok mostanában és emiatt az a benyomásom, hogy előbb-utóbb mindenki elhidegül valakitől, néhányan pedig mindenkitől. Borzasztóan félek ettől.

Pedig máris olyan, mintha elkezdődött volna ez a folyamat, mert újabban mindenhol értetlenség vagy közöny fogad. Persze, az is lehet, hogy ezek sokkal inkább az én érzéseim. A családom saját súlyos problémáival van elfoglalva, amiket szégyellem, de nem érzek a magaménak. Olyan benyomásom támad közöttük, mintha erkölcsi roncs lennék. Az osztályban a vége felé szüntelenül úgy éreztem, hogy soha nem fogunk tudni hatékonyan kommunikálni és soha nem fogjuk megérteni egymást. A barátaim a legjobbak, de néha kicsit olyan, mintha szakadék lenne közöttünk, habár ezt biztos csak a nyári elutazásom miatt érzem.

Nem azt látják bennem az emberek, ami szerintem látható lenne. Aztán vannak olyan dolgok is, amiket pedig nem lehet kimondani.

Az a bajom, hogy minden, ami történik velem és mindenki, akit ismerek, mintha egy légüres térben lebegne. Nincs meg az alap, amire rá lehet pakolni mindent és nincs az a keret, ami megmondja, hol érek véget én és hol kezdődik valami teljesen más. Az is lehet, hogy ez egy ideális állapot, csak nem tudom, hogyan kell bánni vele. Talán vannak olyanok, akik erre törekednek. Jó lenne tudni, mi a teendő. Csak én szolgálhatok megoldással, mert a többi ember nem lát belém és nem ismerik a folyamataimat.

Nyáron szerencsére lesz egy csomó időm gondolkodni. Bár nem mindig az segít, ha az ember töpreng. Próbálok majd újfajta tapasztalatokat szerezni és olvasni. Sok bajom van, ami orvoslásra vár: önző vagyok, erkölcsi hulla vagyok, idegen vagyok. Egy pszichológus biztos kitalálná "jól", hogy mi okozza ezt. Szinte hallom a fülemben a lehetséges megoldásokat.

Mindegy. Jó lenne olyannak lenni, mint kicsit régebben. De azért tudom, hogy nincs visszaút, mert csomó fejlődés is benne van a mostani személyiségemben és az, aki voltam, már nem lehetek soha többet, esetleg csak valamilyen más ember. Nagyon furcsán érzem magam, de gondolom, helyrebillen az egyensúly, ha alszom, találkozom a barátaimmal, felépül a nagypapám, elutazom végre és ilyesmik.

Hangulatfestő: [Beck - Nobody's fault, but my own; Beck - Paper tiger]

Ha nem feledkezem meg valamilyen esetről, akkor ma sírtam két-másfél éven belül először nyilvánosan. Úgy értem, hogy nem csak egy-két ember előtt. Teljesen idegroncs vagyok, a matektanárnő is kikészített és beteg is vagyok. Lázasan vizsgázni... nem szeretem az ilyesmit.

Amúgy meg egy ideje magamban is nagyon ritkán sírok. Ennek lehet az oka, hogy sajnos már nem gondolkodom, elemzek annyit. Régebben többet lelkiztem csak úgy, gondolatban. Attól persze sokat sírtam. De amióta állandóan leköt valami felszíni dolog, mint a sulis hajtás vagy az előkészületek a los angeles-i útra, azóta nincs is időm leülni és töprengeni. A védekezésen kívül ez lehet még az oka, hogy egy darabig mennyire keveset írtam ide. Nem fogalmaztam meg magamban szépen semmit, ezért nem is volt kedvem leírni. Remélem, odakint több időt fordíthatok majd a bensőmre. Tudom, hogy ott is lesz, ami lekössön, de nem kell majd izgulni, aggodalmaskodni és úgy mindjárt más. Időm is annyi lesz, mint a tenger.

Szóval, a sírás. Azt mondtam épp, hogy akkor is ritkán szoktam, amikor csak úgy egyedül vagyok. Van, amikor tudnék, de vagy feleslegesnek érzem, vagy nem bírok vagy önsajnálónak tartom és emiatt önmagam előtt is szégyellem. Hétvégén, nem tudom, melyik napon, éppen fürdéshez készülődtem, amikor nagyon furán kezdtem érezni magam. Jött pár gondolat, amikre nem is akartam gondolni, de komolyan, ezer éve nem volt egy kósza nyoma sem a dolognak a fejemben. Fogalmam sincs, hogyan tört felszínre. Oké, végülis nem volt annyira régen az eset, mindenki azt mondaná, hogy még nem emésztettem meg, azért tör fel néha ennyire orvul. Nos, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel és annyira meglepett, hogy a jelek szerint mégsem hagy hidegen az egész, hogy csak ültem és peregtek a könnyeim. Nem volt tudatos, kicsit sem. Utólag visszagondolva alig emlékszem rá, mintha akkor öntudatlan lettem volna. Régebben azt mondtam volna erre, hogy ez nagyon sorsszerű volt, csak azóta már nem hiszek a sorsban. De ezzel kapcsolatban mégis hülye érzéseim vannak.

Sokkal egyszerűbb lenne úgy beszélni róla, hogy elmondom, mi az a gondolat, ami akkor kísértett. De nem teszem, mert tényleg nagyon személyesnek érzem, ráadásul azt sem tudhatom teljes biztossággal, hogy kik olvasnak. Tudom, hogy nem sokan, de jobb vigyázni, ez mégiscsak az internet.

Nem, nem akarom elmondani, mert ez olyan, ami tényleg legbelül elrejtve lakozott már jó ideje. Majdnem olyan volt, hogy csak pszichoanalízissel lehetett volna felszínre hozni. Gondolom, jót tenne nekem ezzel kapcsolatban egy kiadós terápia. Ha le tudnám rendezni magamban is, a külvilágban is, akkor talán nem törne rám a legváratlanabb pillanatokban.

Szeretnék sokat töprengeni ezen, de nem nagyon merek. És azt gondolom, hogy nem is csak rajtam múlik a megoldása, a feldolgozása, a felfogása, a megértése, hanem sok más tényezőn is. Remélem, ha egyszer lesz alkalmam tenni valamit magamért ebben az ügyben, akkor majd lesz bátorságom hozzá.

Sajnálom, amiért ez nagyon idegesítő bejegyzés. Felvetek valami érdekesnek tűnő dolgot, aztán semmit nem mondok el róla. De valójában semmit nem akartam írni, mert úgy érzem, ez most a legnagyobb titkaim egyike: hogy mi ez a probléma és mit érzek ezzel kapcsolatban. De amúgy elég súlyos. És tudom, hogy senkivel, az égvilágon senkivel nem beszélhetek erről, mert az mindent tönkretenne.

Kimondva úgyis veszítene a súlyából, szinte totálisan érdektelen üggyé süllyedne. Másoknak talán megható sem lenne. Szerintem nem is sejti senki, miről lehet itt szó.

Amúgy egy cseppet sem izgalmas, inkább zavarba ejtő, bosszantó, félelmetes és szomorú is a maga módján. Annyira muszáj volt erről írnom, hogy jobb híján itt tettem meg. Mert végülis ez az én naplóm, az egyetlen, amióta papírra már nem írok. Picit jobb is így, hogy egy páran láthatják, mert olyan érzés tud lenni, mintha  láthatatlanul támogatnának, vigasztalnának és együttéreznének az emberek. És ebben az a legjobb, hogy láthatatlanul. Az ilyen pillanatokban ugyanis nagyon keveseket tudnék elviselni hús-vér valójukban.