2. Csak ma megpróbálok alkalmazkodni az adott helyzethez, és nem vágyaimhoz igazítani mindent. Úgy veszem családomat, üzleti ügyeimet és szerencsémet, ahogy jön, és én alkalmazkodok hozzájuk.

3. Csak ma törődni fogok testemmel. Megdolgoztatom, vigyázok rá, táplálom, nem élek vele vissza, és nem hanyagolom el, hogy tökéletesen engedelmeskedjen parancsaimnak.

4.Csak ma megpróbálom csiszolni az elmémet. Tanulok valami hasznosat. Nem leszek szellemileg tunya. Olvasok valamit, ami erőfeszítést, gondolkodást és figyelmet kíván.

5. Csak ma edzeni fogom a lelkemet háromféle módon; jót teszek valakivel és titokban tartom. Megcsinálok két dolgot, amihez nincs igazán kedvem, ahogy William James mondja, csak az edzés kedvéért.

6. Csak ma kedves leszek. Olyan jól fogok kinézni, ahogyan csak tudok, csinosan öltözködöm, halkan szólok, udvariasan viselkedem, bőkezű leszek a dicséretekkel, senkit sem bírálok, nem találok hibát semmiben, és nem próbálok meg senkit sem megrendszabályozni vagy megjavítani.

7. Csak ma megpróbálok csak a mai napnak élni, nem akarom életem minden gondját egyszerre megoldani. Tizenkét órán keresztül képes vagyok megtenni olyan dolgokat, amelyeken egy életen át képtelen lennék.

8. Csak ma programot készítek. Leírom, mit akarok csinálni minden egyes órában. Lehet, hogy nem tartom be, de meglesz. Ez megszabadít két nyűgtől. A sietségtől és a bizonytalanságtól.

9. Csak ma szakítok magamnak egy fél órát, és pihenni fogok. Ebben a fél órában néha Istenre fogok gondolni, hogy egy kicsit távlatokban is gondolkodjak.

10. Csak ma nem fogok félni, főleg attól nem, hogy boldog legyek, hogy élvezni tudjam a szépet, hogy szeressek és higgyem, hogy akiket szeretek viszontszeretnek.

(Dale Carnegie - Sikerkalauz 2)

Az írásban hangot ad a szerző annak a felvetésnek, hogy a különböző szociális segélyeket de facto tankötelezettséghez kell kötni, tehát azok, akik ugyan életkoruk alapján tankötelesek, de nem járnak iskolába, ne jusson nekik az állami támogatásból. Személy szerint szimpatikusnak találom a felvetést, de több sebből vérzik. A kiötlőnek explicit célja, hogy legalább az érettségiig eljuttassák a kölyköket, hogy teljesítsék a munkavállalás minimális feltételeit. A legnagyobb probléma ezzel a burkolt szándékkal, hogy nagyon sok olyan problémás fiatal van, aki a jelenlegi osztályának többi tagjához képest túlkorosnak számít. Az explicit cél, de burkolt szándék így nem valósul meg feltétlenül. Ergo nem elég hatékony megoldás arra a problémára, hogy csökkentsék a munkanélküliséget. A másik alapvető probléma, hogy aki megszerzi az érettségi bizonyítványt, még nem feltétlenül akar munkába állni. Két problémánk van, de a gyökerük közös. Viszont ez az alapvető probléma olyan komplex, hogy azt én inkább meg se kísérlem meghatározni.

Amiről még írni akartam, hogy látszólagos ellentmondás feszül eközött a javaslat és aközött, hogy a problémás fiatalokat el lehessen tiltani a közoktatástól. Bár a kettő együtt kivitelezhető az előző javaslat kifejtett céljaival nem azonosul. Azok a problémás fiatalok, akiket eltiltanak a közoktatástól, csakis magániskolákban, tehát fizetősen folytathatják tovább a tanulmányaikat. A segélyekből élők gyermekei pedig valószínűleg nem fognak ilyen iskolákba járni, nem lesz érettségiük, ugyancsak segélyekből fognak élni. Esetleg az alapítványi iskolák jöhetnek még számításba, azokért talán nem kell fizetni. De az iskolai erőszak diák-tanár, diák-diák felállásban is ugyanarra vezethető vissza, ahová az előző kettőé is.

Sokat hallani (én legalábbis sokszor hallom különböző jogászoktól), hogy még az is elő szokott fordulni, hogy csak azért nemzenek rokonok gyermeket egymásnak, hogy még több segélyhez jussanak a rokkant gyermek után. Ez egy szélsőséges példa, tudom. De az már nem, hogy a kisebbség nagyszámú gyermeket nemz. Ráadásul a társadalom azon kisebbsége, akik a legsanyarúbb körülmények között élnek. Oké, nincs óvszer, se fogamzásgátlás, nem is vetetik ki a méhüket, de még csak el se varrják azt. Meg a számtalan más védekezési módszer egyikét sem alkalmazzák. Hangsúlyozom, nem is biztatom őket egyikre sem! Viszont ha lehetne se biztos, hogy élnének vele. Egyetlen megélhetési forrásuk a sok gyerek, akik után az állam fizet. Ebben a kontextusban a gyerekek nem jelentenek többet, mint a cél eléréséhez szükséges eszköz. Egy ilyen mentalitású családnak pedig nem érdeke költeni a gyerekre (igaz, nem is kap annyit, hogy bármire költhessen), így az se, hogy sokat járassa iskolába és viselje az iskolával járó kötelező kiadásokat. Ezek a családok nem utódokat akarnak, hanem pénzt. Az ilyen, kényszerből iskolába járattatott gyerekekkel szemben természetszerűleg nem úgy állnak hozzá az osztálytársaik sem, ahogy azt kellene. Gondoljuk el! Van egy purdénk, iskolába kell járatni, de nem elég a segély, hogy azt a kölyköt megfelelően öltöztessük, rendesen megmosdassuk, ráadásul ő is - fiatalsága okán - erőszakoskodik, hogy ne. Még szép, hogy rá hagyjuk, aztán meg az iskolában, abban az interakcióköteles közegben meg elszenvedi az életmódjával járó hátulütőket. Kiközösítik, megbélyegzik, kicsúfolják, bántják... és így tovább. Az a szerencse, hogy később ez megváltozik. A nemi érés következtében amikor már fontossá válik a másik nem, számos rossz szokásukat elhagyják, de addigra már olyan tudattartalmak kapcsolódnak a fejükben az iskolához, hogy inkább messzire elkerülik, vagy ha nem, abban sem lesz köszönet, mint ezt megannyi példa bizonyítja. Az iskolakerülésben azonos életúton osztozó társaik társaságában lelnek menedéket, s bosszulják meg az elszenvedett sérelmeket. Ez talán egy magyarázata az antiszociális viselkedés genezisének. Ugyanakkor még nem ejtettem szót azokról a kistestvérekről, akik bátyáikban, nővéreikben a követendő példát látják, s csak modellkövető magatartásuk miatt szenvedik el azt, amin az idősebb testvéreik más okokból ugyanúgy kénytelenek voltak átesni.

Megjegyezném, bármelyik másik közösségben is lejátszódhatna ez a folyamat, azonban Magyarországon döntően a cigányokéban. A cigányok áldozatok. Önmaguk áldozatai.

u.i.: Kicsit talán erős lett, de nem kívántam általánosítani.

(Az igazi)

S talán épp azért, hogy mi magunk - ha valóban jót tettünk - árnyékban maradhassunk, egyfajta személytelenségben, s ne veszítsük el jótetteink értékét a nyilvánosság színpadias tündöklésében. Ha van rá erőnk, ne panaszoljuk hát, hogy ez vagy az az erőfeszítésünk hiábavaló volt!"
(Pilinszky János: Szög és olaj)