Az első 6 nap rutinból pereg le, és a dolgok csak megtörténnek veled. Dolgozni, enni, sétálni a kutyával, felhívni embereket, elintézni dolgokat. A mobilod nincs nálad minden percben, egyre gyakrabban felejted a konyhaasztalon. Ha megrezzen, tudod hogy nem ő, néhány nap után már nem is csalódás megnyitni az üzenetet. Az íméleket is elfelejted megnézni, és néhány nap után már nem keresed a nevét a feladók között. Már nem gyűjtögeted magadban a jelentéktelen eseményeket, hogy majd beszámolhass róluk.

És a hetedik napon végre tényleg megpihensz: nincs első felriadás, végigalszod a rövid éjszakát. A telefon visszaváltozik azzá, ami régen volt: használati tárggyá, amin eléritek egymást a barátokkal és a családdal, és felébreszt reggelente. Az egyedüllét olyan természetessé válik, mint a levegővétel, és már nem is fáj.

És akkor megírod azt a levelet, amit meg kell írnod, és most már nincs benned semmi, amit el akarsz mondani. És a lelked könnyű, és a lépteidre újra hat a gravitáció. Többé semmi sem lesz ugyanolyan, és fogalmad sincs, hogy akkor milyen lesz helyette. Sose tudhatjuk, ugyebár. Nem biztos hogy rosszabb lesz, csak más. Aztán majd azt is megszokod.

A kérdés: vajon melyik a mélyebb pokol? Ha nem szeretsz, vagy ha nem szeretnek? Vagy ha szeretsz is, szeretnek is, és széttárt karokkal, tehetetlenül álltok a szakadék két szemközti szélén?

Végső soron teljesen mindegy, mert a lényeg, hogy tehetetlen vagy. Az egyetlen amit tehetsz, hogy hátat fordítasz, és elsétálsz. Ki tudja, talán a sors kusza útjain találkoztok még.

Oh, life is bigger
It's bigger than you
And you are not me
The lengths that I will go to
The distance in your eyes
Oh no, I've said too much
I set it up

That's me in the corner
That's me in the spotlight, I'm
Losing my religion
Trying to keep up with you
And I don't know if I can do it
Oh no, I've said too much
I haven't said enough
I thought that I heard you laughing
I thought that I heard you sing
I think I thought I saw you try

Every whisper
Of every waking hour I'm
Choosing my confessions
Trying to keep an eye on you
Like a hurt lost and blinded fool, fool
Oh no, I've said too much
I set it up
Consider this
Consider this
The hint of the century
Consider this
The slip that brought me
To my knees failed
What if all these fantasies
Come flailing around
Now I've said too much
I thought that I heard you laughing
I thought that I heard you sing
I think I thought I saw you try
But that was just a dream
Try, cry, why try?
That was just a dream
Just a dream, just a dream
Dream

But that was just a dream
That was just a dream

Nem akarok már nélküled lenni. Nem akarlak már hiányolni! Azt akarom, hogy itt legyél a szobában amikor bejövök reggel a kávéval. Azt akarom, hogy gyengéden lökj odébb a csípőddel a mosdónál reggel, amikor fogat mosok. Azt akarom hogy hagyd szanaszét a szennyesedet és öntsd mellé a tejet és hagyd úgy. Azt akarom, hogy ellopd a tányéromról a legjobb falatot. Hogy bitorold a távirányítót szombat délután. Hogy felébressz a horkolásoddal. Hogy hagyd felhajtva a vécéülőkét és középen nyomd meg a fogkrémes tubust. És mosd össze a piros pólódat a fehér bugyimmal. 90 fokon.

Ne menj... ne engedd el a kezem... olyan hideg, melegítsd még egy kicsit...

Tudod, ez mit sem változott. Csak arra tudok gondolni, milyen tökéletesen kényelmes vagy. Bárcsak a kanapém lehetnél! Jó, minden apróság benned és körülötted annyira jó. Elképzelem hogy leülök a sarkodba egy hosszú nehéz nap végén, felhúzom a lábam, betakarózom... eloltom a villanyt, csak az olvasólámpa ég... minden csendes, annyira csodálatos vagy... és azután úgyis az öledbe hajtott fejjel végzem, ujjaiddal a hajamban, hallgatva a suttogásodat... Így jó... most jó... Legyél a kanapém... Hadd legyek a kanapéd...

Nem akarok folyton elbúcsúzni tőled. Nem akarok, és nem tudok. Ne menj...

***

Snow patrol feat. Martha Wainwright: Set the fire to the third bar

I find the map and draw a straight line
Over rivers, farms, and state lines
The distance from 'A' to where you'd be
It's only finger-lengths that I see
I touch the place where I'd find your face
My finger in creases of distant dark places

I hang my coat up in the first bar
There is no peace that I've found so far
The laughter penetrates my silence
As drunken men find flaws in science
Their words mostly noises
Ghosts with just voices
Your words in my memory
Are like music to me

I'm miles from where you are,
I lay down on the cold ground
I, I pray that something picks me up
And sets me down in your warm arms

After I have travelled so far
We'd set the fire to the third bar
We'd share each other like an island
Until exhausted, close our eyelids
And dreaming, pick up from
The last place we left off
Your soft skin is weeping
A joy you can't keep in

I'm miles from where you are,
I lay down on the cold ground
And I, I pray that something picks me up
and sets me down in your warm arms

Végül gyönyörködsz a tükörben a felduzzadt ajkaidban ahogy rángatóznak és meg-megremegnek, meg abban a csillogó kicsi cseppben amelyik az alsó szempilláidon hintázik és tétovázik hogy legördüljön-e még utoljára.

Végül kinyitod az ablakot és felhúzod a redőnyt, és bejön a hideg meg az esőillat, de az utak már csaknem szárazak odakint.

Végül beletörődsz az álmatlanságba megadóan, és inkább leírod hogy sírni néha igazán gyönyörű. Hogy fájni néha igazán gyönyörű. És szeretni is gyönyörű, mindig az, még azokon az estéken is, amikor épp nem érzed hogy viszontszeretnek.

Végül rágyújtasz és az egészet kifújod magadból a füsttel.

Végül megint biztosan tudod, hogy az egyetlen akire számíthatsz, te magad vagy.

Megint itt van hajnali fél egy, és én úgy ülök itt, mintha tegnap nem dolgoztam volna hajnali kettőig, és ma nem keltem volna hétkor. És mintha holnap sem kelnék hétkor. És bár laza fenékbebillentéssel dob ki az ágy, és bár úgy tűnik már a kávéfüggésem is elmúlt, sajnos kétségtelen, hogy nem nézek ki túl jól nap közben. Kábé mint egy éberkómás. Valami nem stimmel. Valami nagyon-nagyon nem stimmel. És azt is tudom, mi az.

Ez:

I didn't hear you leave
I wonder how am I still here
And I don't want to move a thing
It might change my memory

Oh I am what I am
I do what I want
But I can't hide

And I won't go
I won't sleep
I can't breathe
Until you're resting here with me

I don't want to call my friends
For they might wake me from this dream
And I can't leave this bed
Risk forgetting all that's been

Oh I am what I am
I do what I want
But I can't hide

And I won't go
I won't sleep
I can't breathe
Until you're resting here with me

And I won't leave
I can't hide
I cannot be
Until you're resting here with me

***
És még annyi, hogy készen állok. És még annyi, hogy most már aludni is fogok. Mert tudom, hogy biztonságban van. És még annyi, hogy ebben az inszomniában sem vagyok egyedül. De most már ő is alszik, mert tudja, hogy tudom, és igen, így megy ez...

És végül: örülök hogy ennyire szívbemarkolóan aggódhatok valakiért. Igazán.

Hanem a balfék napokon. Amikor nem történik semmi kiugróan jó vagy rossz, nem is unatkozom, ellenben valahogy semmi nem jön össze. Amikor ok nélkül gerjed bennem a feszültség és hullámokban önt el. Türelmetlen vagyok és semmihez sincs kedvem. Megbántok embereket akik nem érdemlik meg, nem bírok odafigyelni és ettől csak egyre idegesebb leszek. Gyűlik, gyűlik, kitör, majd elül. Na és akkor jön el a pillanat. Körbenézek és mindenütt az áradás által partra hordott uszadék és mocsok. És csend, istenem milyen nagy a csend...

Nem vagy itt.

És semmit sem akarok, csak azt hogy itt legyél.

És senkit sem akarok, csak téged.

Bárcsak...

Mondjuk ma. Miért ne ma? Ez a nap annyira nehéz volt hogy megroskadt a súlya alatt a vállam. Pedig, ha jobban belegondolok, az égvilágon semmit sem csináltam. Csak gondolkodtam, azt viszont többet is mint kellett volna. Belefájdult a fejem.

Hogy min gondolkodtam?

Javarészt azon, miért olyan nehéz beismernem még önmagam előtt is a gyengeségeimet, hibáimat. És vajon miért van az, hogy a saját magam számára is legidegesítőbb tulajdonságomat képtelen vagyok levetkőzni, annak ellenére hogy tisztába jöttem vele: csupán felvett viselkedésforma, amivel egy másik, sokkal kevésbé negatív, ámde valószínűleg megváltozhatatlan tulajdonságomat kompenzálom/palástolom - nem sok sikerrel. Nyilván ez a következő házi feladat személyiségfejlesztés órára. Valahogy kitisztítani és önazonossá tenni a hamis képet.

Aztán még azon is sokat rágódtam (mert ezt még csak gondolkodásnak sem lehet nevezni), hogy vajon szerethető vagyok-e egyáltalán. Mármint az a valaki, aki ténylegesen vagyok. Nem az, akit olyan kétségbeesetten próbálok mutatni. És arra kell rádöbbennem Blondi határozott seggbebillentése nyomán, hogy az, aki valójában vagyok, minden bizonnyal sokkalta szerethetőbb mint az, akit görcsösen adni próbálok. Most egyszerűnek látszik a megoldás: magamat mutatni úgy, ahogy vagyok. De sokéves, tán "öröktől" berögződött mintákat nehéz ám levetkőzni...

Később, a harmadik bentrekedt könnyáradattól köhögve azon is elgondolkodtam (és ez még most is tart), hogy miért nem tudok sírni, amikor annyira érzem hogy szükségem lenne rá. Hónapok óta nem megy. (Még a végén átmegyek Amanda Woods-ba és nyelőcsőgörcsöt kapok :D )

Most meg, hogy leírtam ezt a sok szart, azon gondolkodom, nem kéne-e törölnöm egy laza csuklómozdulattal az egészet. Meg azon, hogy miért van az, hogy megint félek. Valamint hogy milyen érdekes hogy szagról felismerem hogy magánnyal vagy egyedülléttel osztozom-e a szobámon. Ma először magánynak érzem, és mondhatom, nincs jó szaga...

Végül, lefekvéshez készülődve, cigarettával a számban és kicsit remegős szomorúsággal a bordáim mögött, azon merengek, van-e csodálatosabb zene ennél (számomra ebben a percben nincs se szebb, se igazabb...):

So lately, I've been wonderin
Who will be there to take my place
When I'm gone, you'll need love
To light the shadows on your face
If a great wave should fall
It would fall upon us all
And between the sand and stone
Could you make it on your own

If I could, then I would
I'll go wherever you will go
Way up high or down low
I'll go wherever you will go

And maybe, I'll find out
The way to make it back someday
To watch you, to guide you
Through the darkest of your days
If a great wave should fall
It would fall upon us all
Well I hope there's someone out there
Who can bring me back to you

If I could, then I would
I'll go wherever you will go
Way up high or down low
I'll go wherever you will go

Runaway with my heart
Runaway with my hope
Runaway with my love

I know now, just quite how
My life and love might still go on
In your heart and your mind
I'll stay with you for all of time

If I could, then I would
I'll go wherever you will go
Way up high or down low
I'll go wherever you will go

If I could turn back time
I'll go wherever you will go
If I could make you mine
I'll go wherever you will go

És akkor, kedves naplóm, búcsúzóul hadd jegyezzem meg, hogy mindezzel együtt (vagy mindennek ellenére) még mindig BOLDOG vagyok. Még mindig JÓL vagyok. És még mindig biztosan érzem hogy mennyire JÓ nekem.

Jóccakát.

Vagy én látom át túl jól a lelket, vagy te vagy átlátszó. Vagy csak nekem vagy az. Azt hiszem az utóbbi. Kezdelek kitanulni. De hogy már hisztizni se lehet ok nélkül, mert kiderül hogy volt ok, és nyomós?

Ismerlek. Érezlek. Már akkor tudom min mész keresztül amikor neked még fogalmad sincs róla. Te még csak a nyomást érzed, én már látom a követ ami nyom. Néha azt kívánom bárcsak te is így átlátnál. Aztán belátom, hogy jobb ez így. 

Azért egy pillanatig mégis majdnem hagytalak menni. Vagyis, hagytalak is, de majdnem otthagytalak az erdő szélén egyedül. Hogy ne legyen választásod. Hogy ne a tiéd legyen az a választás. Egy pillanatig látni akartam ahogy magadra maradsz a félelmeddel. Azt hittem, beteges örömöt okozna. Aztán rájöttem, hogy csak beteges fájdalmat. Mindkettőnknek. És rájöttem, hogy nem tudlak és nem akarlak bántani. Inkább majd félek én. Nekem úgyis jobban megy.

Így hát még mindig itt vagyok. Gondolom azért, mert jó nekem ez így. Mondjuk, hogy magam miatt. Mondjuk, hogy az egészhez nincs is semmi közöd. Jó, ez talán erős csúsztatás, de mégis...

Nagyon mást érzek most. Nem többet, nem kevesebbet, csak mást. Mintha visszavettem volna az irányítást. Mint amikor nem elveszítünk valamit, hanem elajándékozzuk. És ez nagyon más. Nem olyan kiszolgáltatott. Bárcsak te is tudnád...

Minden csupa vér, ülök benne itt a padlón, nézem a tenyerem, megérintem a nyelvemmel az ujjam hegyét. Vasíze van, felfordul a gyomrom tőle. És még mindig szakad, még mindig ömlik, sose lesz már ennek vége? Hamarosan valaki be fog csengetni hogy megtudja mi ez a zaj. Hamarosan átázik a födém és a vérem be fogja mocskolni az alsószomszéd nappaliját is. Már a szemeim is elhomályosodtak. Alig látok, és amit látok vörös és folyékony. Megsüketülök ettől a zajtól. Le kell feküdnöm. Belefekszem a mocsokba, magzati pózban görnyedek és nincs könnyebbülés. Szakad egyre, és vérzik. Ha ebbe se halok bele, akkor már semmibe nem fogok.

Aztán - nagysokára -csend lesz. Kinyitom a szemem, újra látok. Nem tisztán, de ki tudom venni a formákat. Feltápászkodom, nincs bennem túl sok erő. A vérem kívül került rajtam, majd holnap feltakarítom. A szívem darabokban. Cafatokban. És a cafatok még mindig rángatóznak, mint a szoba padlójára esett aranyhalak.

Én nem akartam ezt, sose kértem. De benne vagyok, és most már meg kell oldanom.

Ne gyűlöljetek.

...aztán talán megcsókolni téged... ennyi.... Erre gondoltam.... És azóta is, ahányszor csak látlak, eszembe jut az a pillanat, és amikor lefekszem esténként, ugyanígy, minden áldott este, eszembe jut. A szomorú szemeid, a gyönyörű, szomorú szemeid.

Fekszem csendben a hátamon, lassan lélegzem, a tenyeremet a mellkasomra szorítom és megpróbálok megnyugodni, nem gondolkodni. Figyelem ahogy lassul a szívem, hupp hupp, hupp hupp... és akkor jön a szemed, és kiszakad a szívem a helyéből, és tombol és ujjong és szétreped és zajong... Hát ez van, most kezdj vele amit akarsz.

"A szívem hoztam el. Csinálj vele

Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni,

És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,

csak a karom, mert nem öleltelek..."

Felriadsz, és nem érted. Honnan és miért került a fejedbe ez a lány? Visszaalszol, de az álom nem oszlik el reggelre sem. És másnapra sem, és hetek múlva sem... marad... Valami vágy-féle csírázik ki a szívedben, csak a szeme, annyira kék volt, annyira mély... Azt hiszed hogy szereted. Ketrecbe zárt állat a szíved, rázza, egyre rázza rácsait. Megfogtad a kezét álmodban, és tudtad, biztosan tudtad hogy többé soha de soha nem akarod elengedni... és még most is tudod, hogy ha megfoghatnád, nem eresztenéd...

És ő? Meghallja-e, ha elég hangosan kiáltasz bele az éjszakába? Látja-e el se eresztett könnyeidet? Látja az arcod? Érzi az illatod? Lehetsz-e legalább egy kavics útja közepén, lehetsz-e legalább egy csillag az univerzuma peremén? Elérnek hozzá a szavaid? Elérnek álmaiig az álmaid? Eléred-e valaha? Kell-e hogy elérd? Minek van itt előtted? Miért nem tudod elkergetni? Minek? Minek? Minek? Semmi baj, legalább végre fáj, legalább biztosan VAN.

De mégis... honnan jönnek ezek a vágyak? Ki adta őket? És miért? Miért ő és miért te és miért fáj napról napra jobban? Nem hagy nyugodni és nem is tud róla. Nem is tud rólad. Nem jön közelebb és többé nem mered hívni. Egész életedben vártad és egész életedben várni fogod. És majdnem biztos hogy nem jön közelebb soha.

Émelyegsz. Valaminek történnie kellene, olyan kozmikus energiákat bocsátasz felé nap nap után, lehetetlen hogy nem érzi meg. Lehetetlen hogy nem facsarodik össze a szíve néha, ok nélkül, rejtélyesen. Lehetetlen hogy nem kalandozik el beszéd közben csak úgy a semmibe, mintha angyalok vezetnék. Vagy mégis lehet hogy semmit, a világon semmit nem vett észre még? És nem is fog, soha?

Üvöltesz belül, felé üvöltesz, sehol sincs, nap nap után haldokolsz. Sehol sincs.

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

És vannak jobb napok és vannak egészen rosszak és próbálok ember maradni és próbálok magamra találni és próbálok és próbálok...

Pokoli nehéz: újjászületés élesben. Majdcsak lesz valahogy...

A fiú összevont szemöldökei alól nézett le rá, értetlenül.

- Egyszer el fogom mondani, de kérlek, ne vedd el tőlem ezt, még ne. Itt, a mi kis világunkban, tiszta vagyok és boldog vagyok és bátor és szép. Szükségem van erre, hogy ne veszítsek talajt.

- Rendben, ahogy akarod. Majd egyszer.

- Majd egyszer.

És a lelkük csendben csókot váltott az őszi ég alatt.

Egyszerű tanács, de érdemes megpróbálni. Sorsunk keresztjeit, személyes történtünk terhét mindannyian cipeljük. A múlt árnyékként követ bennünket és nem hagy tisztán látni, képeivel összezavar, bizonyos dolgokat vagy embereket pedig egyszerűen nem tudunk félretenni az útból, újra és újra megjelennek és kísértenek. Pedig, ahogy magam is gondoltam és írtam a minap, lelkünk temetőjét sírköveknek kellene díszíteni, az oszló tetemeket el kell temetni. Vagy ahogy Coelho fogalmaz: a múltunkból csak a tapasztalatokat kell magunkkal vinnünk, a többit el kell engedni. Eltemetni... elengedni... de hogyan? 

Csak úgy hagyhatjuk magunk mögött a szellemeinket, ha szembenézünk velük. Ha a szellem egy ember, beszéljünk vele. Ha a szellem történeteinkben lapul, meséljük el. Támasszuk fel a beszélgetés csodálatos hagyományát, menjünk vissza abba az időbe, amikor még nem volt tévé és nem voltak könyvek sem - mert akkor még nem létezett a magány sem. Csak a tűz, körülötte az emberek, akik meséltek.

Beszéljünk! Mondjuk el a történeteinket egymásnak akár százszor, ismételgessük addig, amíg ki nem vesznek belőlünk a szellemek, amíg nem marad más a történetek helyén, mint egy-egy sírkő, belevésve az a néhány érzés és gondolat, ami fontos volt.

Ami kikívánkozik, annak ki kell jönnie. Ha mást nem, ledugod az ujjad és kiöklendezed. Csak elkezdeni nehéz, az első történetet elmondani olykor félelmetes, lecsupaszít a földig, de minden mondattal könnyebb és könnyebb lesz a lelkünk, és egyszerre szabadok leszünk, lesz szívünk a jóra és fülünk a jelekre.

Beszéljünk, beszélgessünk. Ne mondjunk véleményt a másik történetéről, csak hallgassuk meg, aztán mondjunk cserébe egy másikat, ami épp az eszünkbe jut. Szép lenne, és miért ne lehetne.

Öklendezd ki a mocskot, drága, megkönnyebbülsz meglásd.

"Halottakat halmozok fel magamban, de nem és nem akarom eltemetni őket. Fanatikus gyűjtögető lettem, kicsit ijesztő ez, de előre látom milyen jó lesz majd a nagytakarítás. Majd  egyszer, hirtelen kidobok magamból mindent és mindenkit, aki ezeken a lapokon lakozik. Egyszer tiszta leszek."

Ezeket a sorokat 1999. január 5.-én írtam le egy hagyományos naplóba, papírra, tollal. 9 éve. Hihetetlen. És be kell látnom, hogy azóta se sikerült azt a nagytakarítást rendesen elvégeznem. Még mindig vannak temetetlen halottaim, ahogy talán mindannyian hordozunk oszló tetemeket a lelkünkben. Próbálom úgy látni, hogy jelképes halottaink is hozzánk tartoznak, részünket képezik és elválaszthatatlanok attól akik vagyunk. De mégis: nem inkább fejfáknak és emlékműveknek kéne övezniük az utat temetetlen tetemek helyett?

Sokat, túl sokat nézegetünk hátrafelé. Mit akarunk ezektől a halottaktól? Válaszokat, útmutatást, vigaszt, reményt? Nincs értelme. Mégis, bizonyára van oka annak, ha valakit vagy valamit nem tudunk elengedni, nem tudunk kitakarítani. Blondi nem először figyelmeztetett már, hogy nem jó ez így, de tegnap a kávé fölött mást is mondott, amin elgondolkodtam.

A temetést nem magunk tartjuk, a halottnak is jelen kell lennie. Azt mondják, azok a gyászolók, akik úgy kénytelenek búcsút venni halottaiktól, hogy a holttestet nem látják, mert - teszem azt - nem találták meg soha, nehezen, vagy egyáltalán nem tudják lezárni magukban a múltat, és nem tudják úgy elfogadni az elmúlást, mint azok, akik szembesülhetnek a halál megmásíthatatlan tényével.

Talán lelkünk halottaival is ez a helyzet. Szemtől szemben kell állnunk és meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a halott tényleg halott. És akkor el tudjuk temetni.

Az már más lapra tartozik, ki hogy érzi magát temetetlen tetemeivel. Van aki megnyomorodik, ha elveszíti ezeket a bizarr bálványokat, talajt veszít és megkeseredik. Remélem én még véletleül sem vagyok ilyen.

Kérdezi még valaki miért van annyi egyedülálló nő?

Mert miközben szabadságot kaptunk hogy keressük meg a saját utunkat, bennünk rekedt a nőiség öröktől fogva létező álma a tökéletes szerelemről. Aki jó is, igaz is, akar is minket, és még az érzékeinket is rabul ejti mindörökre. És ha nem jön a herceg, sokan inkább egyedül maradnak. Várnak, vagy megbékélnek azzal, hogy ilyen férfi nem létezik. Aki meg nem marad egyedül, abból is hiányzik nagyanyáink csendes és gondolattalan beletörődése az asszonysorsba. Beéri valami kevésbé tökéletessel, és egy életen át sajnálja önmagát.

Szép remények. Inkább mennénk vissza oda, ahol még nem agyaltak a nők, hanem hozzámentek az első udvarlójukhoz és nevelték a gyerekeiket egy szebb jövőre.

De nem lehetséges, hogy a mi vágyaink anyáink rejtett és elfojtott elégedetlenségéből fakadtak? Kimondatlan bánatukból és magányukból? Dehogynem.

Kérdem én: mi rossz van abban, ha inkább egyedül marad az, aki nem érzi boldognak a kapcsolatát? Semmi. Tessék szépen leszállni a szinglikről, úgyis túlnépesedett a bolygó, telis-tele szerencsétlen gyerekekkel akiket boldogtalan szülők nevelnek. Akik meg megtalálták a zsákjuk foltját, csináljanak boldog gyerekeket és naponta emlékezzenek rá, mennyire szerencsések.

Látod, minden rendben van. Én itt vagyok Gazdi.

Néha bele kell néznünk a világ tükrébe. "Hiába fürdeted önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat". Hiába töprengsz a válaszon, csak akkor tudod meg, ha megkérdezed a megfelelő embert.

Ha segítség kell, kérj. Ha nem tudsz valamit, kérdezz. Ha éhes vagy, egyél. Ha boldogtalan vagy, segíts magadon. Állj fel az istenverte kanapéról, kapcsold ki a hülye tévét, indulj, mosolyogj, adj és fogadj el, nyisd ki a szemed, nyisd ki a szád, elpazarolt idő amit azzal töltesz hogy az életed értelmét kutatod, akkor már inkább éld egy kicsit, a többi kiderül.

Elmesélik hogy múlni kell annak ami múlandó és ki kell adni ami kikívánkozik:

Segítenek kiüvölteni ami mégis bennrekedt:

Arcunkba ordítják, hogy dehogy vagyunk túl rajta:

Sötét szobákban karjainkat karmolva sírnak velünk:

Bebizonyítják hogy szeretni jó:

Elhitetik hogy vannak kiálló gyökerek a szakadékaink falán:

Ha már felcsigáztalak, elmondom mit tett ama gaz 11 éves: bizony bizony az óra alatt kezébe csúsztatott szerelmes versikére néhány sorban válaszolt, de olyan ügyetlenül nyújtotta vissza hogy a gonosz matektanár kiszúrta az akciót, és az egész osztály előtt hangosan felolvasta  a verset. Eddig nem volt baj, még meg is dicsérte a kis költőt, csak aztán sajnos a választ is nyilvánosságra hozta: "Nem vagy hozzám való te kis szerencsétlen, szállj le végre rólam". Húúúú, ez igen, fiunk szíve darabokban, és a cikk végén még elmesélte hogy a 10 éves osztálytalálkozón bírta csak feldolgozni a történteket, amikor is koleginánk bocsánatot kért és felajánlott egy engesztelést (gyanítom potya szexet), amit Hősünk nagystílűen visszautasított, minő férfiúi tartás.

Arra azért jó volt ez az irodalmi értékű remek írás, hogy merengeni kezdjek a múlton. Pofára ejtéseimen és önnön zuhanásimon a reménykedés hegyormairól a kiábrándultság szakadékaiba. Utóbbiból volt lényegesen kevesebb, akkor most rossz kislány vagyok? Nézzük csak sorban...

Ovi

Középsőben a Kékszemű a legjobb barátnőmet kérte feleségül és neki mutatta meg a "na mit" a vécében. Nekem még a váramat se rombolta le dömperrel. De nem ejtett pofára, mert volt bennem annyi női (na jó, kislányi) büszkeség hogy ne nyilvánítsam ki az érzéseimet. Nagycsoportban az Okos Fiú már azzal felhúzott hogy úgy tett mintha csak ő tudna olvasni. Persze ő meg az unokatesómat részesítette előnyben, ilyen az élet. De nem volt ciki ez se mert hallgattam mélyen. Jó taktika csalódás ellen.

Általános iskola

Ötödikben (mint Hősünk) újra szerelmes lettem, én is írtam verseket, de nem voltam oly botor hogy órán küldözgessem, nem küldtem én sehova. Pár szerelmes levélke után aztán a Szőke Herceg már adott egy (két, három) esélyt úgyhogy ez végülis bejött. Ha jól emlékszem már eljutottunk a pusziig is, húúúúúúúúúúúú....

Hatodik után aztán kezdett komolyra fordulni az élet, és a Mosolygós Biciklisem kemény éveket szerzett. Ott már voltak - ha nem is pofára esések - hangos koppanások. Mivel később összebarátkoztunk, ezt nem éltem meg túl tragikusan, de már ebből a két esetből megtanulhattam (volna) hogy nem érdemes évek múlva úgy tenni, mintha lett volna értelme, és nem kell félrészegen, zülött házibulikban összekeveredni a gyerekszerelmekkel. 

A kisiskolás igazsághoz tartozik, hogy én viszont elkövettem néhány komolyabb pofára ejtést ezekben az években. Az Eminens még haza is akart kísérni az esőben, és felajánlotta hogy segít a tanulásban, mire én kerek perec közöltem hova tegye az esernyőjét, meg különben is, osztályelső vagyok, nem kell korrepetálás. Hát, ezt meggondolhattam volna, mivel még max 10 év és tutira Nobel-díjas lesz a fiatalember. A másik esetet kamatostul visszakaptam, ekkor is sokat tanultam: egy fiúnak lehetőleg sose mondd hogy soha. Mert az élet nagy tréfamester, és úgy intézheti a dolgot hogy rövid idő múlva forduljon a kocka. A bosszú pedig hidegen tálalva a legjobb. Ha mondjuk vágyaid tárgya pont a barátnőddel kezd ki a buliban az orrod előtt, csakazértis, mikor tudja hogy imádod, az elég durva. De 13 évesen az ember valahogy még megoldja.

Aztán belecsöppentem egy hosszabb valamibe, egy év után éreztem hogy nem jó ez így, és megpróbáltam szakítani de nem így megy ez ha össze voltatok nőve ilyen hosszú ideig. Az egy hetes szünetet a "kedves" azzal torolta meg hogy nem átallt megcsalni. Lelke rajta, ezek után már nem volt nehéz megszabadulni tőle.

Gimnázium

Itt már osztotta az élet rendesen a lapokat. Kereső típus voltam, meg nagyon szerettem szerelmes lenni úgyhogy pazaroltam is a szívemet, sokszor méltatlan alanyokra. Az első hangos kopp a Fekete volt, ő gyakorlatilag "jól kihasznált", na nem kell mindjárt rosszra gondolni, akkor még nem volt divat ám összefeküdni mindenkivel ifjonc tínédzser fejjel. Éjjeli koleszrandik, folyosón osonás erőteljes lebukásveszéllyel, reggel meg nem is köszön, na igen, keményíti az embert az ilyesmi.

És elérkeztünk ahhoz a fejezethez amit már tényleg pofára esésnek hívnak. Mert az tényleg valami igazi volt (vagy lehetett volna) és pont úgy indult mint a mesében, amikor a végzős, menő kosaras fiú kiszúrja a folyosón a mosolygós naív elsős kislányt és kinyomozza a nevét, és szépséges leveleket váltanak, hétvégenként órákig telefonálnak, gimimozi helyett a víztoronynál sétálnak csendesen beszélgetve. A bökkenő az a harmadik, akivel már évek óta együtt jár a fiú, és akit gyönyörű, plátói szerelemben telt hónapok után mégsincs szíve elhagyni. És a románc vége nem szomorúságtól fuldokló beszélgetés és nem is könnyáztatta levél, csak egy üzenet a barátnőmmel...

Aztán az első Zenészem - senki miatt nem bőgtem ennyit, ahhoz képest hogy rövid életű szerelem volt, borzasztóan kikészültem amikor kiderült hogy a barátnőmet szereti. Derült égből, de tényleg. Könyörögtem a vigaszért, és nem sejtettem hogy a hirtelen támadt szerelem ami kirángat a gödörből, tényleg életem legbrutálisabb érzelmi pofára esése lesz,még ma is látszanak a hegek.

Azért tud még mindig fájni, mert emberi léptékben érthetetlen, és mert soha nem kaptam magyarázatot. Hogy lehet hogy két lélek összetalálkozik a nagy semmi közepén, úgy vonzzák be egymást mintha össze lennének kötve a teremtés pillanatától, minden annyira tökéletes hogy már szinte fáj, és mindebből a sorsszerű kötelékből olyan közöny és megvetés lesz minden látható ok nélkül, ami kifacsarja a szívet? Voltak hollywoodi nagyjeleneteink, vonzások és taszítások, vibráló gyűlölet és mögötte még vibrálóbb vágyakozás, és a végén ott maradtam az esős utcán, hátizsákban, üresen és kitaszítottan, magyarázatra sem méltatva, kicsi és összetört senki. Az ilyen sebek nem gyógyulnak be teljesen soha.

De megerősítenek, többé soha senki nem tudott bántani. És olyan erőnek jutottam birtokába, amit nem tudhat akit nem ejtettek alaposan pofára még soha. Kis 17 éves hülye agyammal már ki tudtam kacagni azt a srácot aki abba ahitbe ringatta magát hogy játszadozik velem, elértem hogy sírva könyörögjön és alaposan lealáztam. Többé nem játszott velem senki, és tudom hogy bármit hoz az élet, már nem is fogja soha senki pofára ejteni a szívemet.

Ez vigasztalhat bárkit akivel elbántak. Ami nem öl meg, az  erősebbé tesz engem is, téged is. Ugyanez az erő nem jár annak, aki megtépázta a lelkedet. Igazságosan osztják a lapokat oafent.

Ritka vendég a boldogság az emberi életben, túl ritka. Olyan nyomorultak vagyunk mi mindannyian, egymás mellett, nagyon közel, akár kéz a kézben és annyira de annyira egyedül... Unjuk és fájunk és nem értjük. Együtt és egyedül, reggel és este: tudnánk szólni de nincs mit mondanunk, rossz pedig így csendben, ilyen nagyon hallgatagon.

Mégis maradunk, ablaktalan lelkek, nem jön be semmi fény és tűrjük rendületlenül, magányos mártírjai önnön gyávaságunknak. Nem hősök, csak jeltelen sírok. Csak egy a sokból, te is és én is, mi mind. Jöhetne valami hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét végre.

"Valami jobbra születtünk.

Jobbra születtünk ennél.

Valami jobbra születtünk.

itt

olyan merevek a fények..."

Nem szégyellik magukat, nem bánnak meg dolgokat, és nem agyalnak szentimentális hisztiken. Nem vergődnek álmatlanul, nem teszik le a kagylót mielőtt kicsengene mert fel sem emelték. Nincs tele a telefonjuk el nem küldött üzenetekkel, nem azért mert elküldik, hanem mert egyet sem nem írtak. Nem kérdezik meg a barátaidat titkon a hátad mögött, mi van veled. Nem őrizgetnek homályos mobilfotókat és nem csekkolják az iwiw adatlapodat.

Nem gonoszságból, csak mert nem és nem érdekli őket. Ezek férfias játékok, semmi tettetés, semmi színjáték, kapod amit látsz és a te bajod ha mögé képzelsz olyat amit senki se ígért. Manipulálhatsz, de hasztalan. Átlátnak rajtad, nem mintha nem lennél bonyolult, de egy mozdulattal csupaszítják le a lelkedet. Ugyanolyan ügyesek ebben is, mint a melltartód egykezes kikapcsolásában. Tudják mit akarsz hallani és alig tudják elrejteni az elégedett vigyort amikor kimondják és eléri a várt hatást. Vagy azért se mondják ki, nincs mézesmadzag, te mégis úszol a mézesmadzag hűlt helye után.

Jó kislány, így van ez rendjén. A játszma elkezdődött, a bábuk mozognak. A világos nyit, lehet pár jó lépésed de végül négy lépésből sakk-matt, lehull a királynő koronája.

Én néha azt képzelem, még mindig ugyanaz a hercegnő vagyok, mint háromévesen, ott a kastélyban, ahol első éveimet élhettem, ahová visszajárhattam a nagymamámhoz, ahol a családom olyan boldog volt évtizedeken át. Ugyanaz a hercegnő vagyok,  csak átsodort az élet egy szürkébb valóságba.

És amikor a minap visszatértem megnézni, mire képesek forint-sokmilliók, mivé varázsolták a kastélyomat, keserédes volt az ébredés...

... Keserű, mert a pompa és csillogás mögött örökre megszűnt, meghalt, elveszett a csodavilágom. És édes, mert tudom hogy már örökre csak az enyém. Többé senki nem lesz már a kastély hercegnője. Az a hely csak az emlékeinkben él tovább.

Amivé lett, persze, csodálatos, pazar, nagystílű... és jó is látni hogy nem lett az enyészeté, igyekeznek visszaállítani azt a pompát, amit már mi sem ismertünk. És sok év kemény munkájával biztosan egyre és egyre szebb lesz majd: a kiürült, megtisztított parkba, a megmaradt ősfák közé kerülnek majd bokrok és virágok, visszatérnek a szökőkút-szobrok és a lépcsőkorlát, megújulva. A tulajdonos talán belakja majd, már amennyire egy kis család belakhat valaha egy ekkora épületet.

Mégis: ez most már csak egy kastély. Nekünk, felnőtteknek és gyerekeknek, a családunknak A Kastély volt, varázslat volt,  Csodaország, kusza, átláthatatlan, rejtélyekkel teli világ, a maga pusztuló, ócska valójában, elrongyolódva is túl szép, hogy igaz legyen.

...

...Tudom, lehallgatod néha
A telefonodat
De nincs benne semmi érdekes
Tudom, a tükörbe nézel
És ott se látsz semmit
De én nem akarom hagyni
Hogy megint kétségbe ess

Rádióaktív rádió
Tévé, hülye tévé
A napjaid megint összeállnak
Egy elhomályosult évvé
Nem élhetsz az emlékeidből
Mert nem történt veled semmi sem
Azt hazudnak neked, amit akarnak
Nem lenni nem jó
De nem jó lenni sem

Ha előrelátó csecsemő lettél volna
Felkötöd magad a köldökzsinórodra
De te megszülettél
És nem vagy se hülye, se vak
Ha már itt vagy
Ne hagyd, hogy leállítsanak!

Ha nem akarod hallani azt, aki oktat
Mert véletlenül tudod
Hogy egy utolsó szemét
Ha azt gondolod róla
Hogy pofázhat és szophat
Fogd be a füledet
Vagy hallgasd ezt a zenét
Ha eleged van abból
Hogy senki se tudja
Hogy mit kellene csinálnod
Hogy jobb legyen a kedved
Mégis mindenki okos
Mert azt hiszi magáról
Fogd be a füledet
És hallgasd meg a csendet
És ha szét akarják törni
Üvöltsél, hogy fáj!

Ha előrelátó csecsemő lettél volna
Felkötöd magad a köldökzsinórodra
De te megszülettél
És nem vagy se hülye, se vak
Ha már itt vagy
Ne hagyd, hogy leállítsanak!
Ha megkérdezik tőled
Hogy hova-hova-hova
És te nem akarod tudni
Vagy nem tudod a választ
Csukd be a szemedet
És fogd be a füledet
Távolíts el mindent
Ami erőszakot áraszt
Ha össze-vissza tapogatnak
Kiváncsi kezek
Mert nem tudják
Hogy téged simogatni kell
Robbantsd ki magadat
Élvezd az agyadat
Veszítsd el a tested
És csak befelé figyelj
Ha játszani szeretnél a játékaiddal
De azt látod
Hogy mindegyiket tönkretették végleg
Találj ki újakat, szopjad az ujjadat
Rugdoss és üvölts
És ne őrülj meg, kérlek!

Na, te csak ne vedd el tőlem azt
Ami az enyém
Na, vedd le azt a konyhakést
Az ereidről, kérlek!
Ha vérbe fagyva talállak
Az ábrándjaim helyén
Megutálom magamat
De megutállak téged is
Na, csinálj szépen valamit
És kösd le szépen magadat
Nyúlj inkább a bugyidba
Vagy írj te is egy verset
Nekem nem jó érzés az
Hogy te ott térdig húgyos budikba'
Egy konyhakéssel nyiszáljad
A halhatatlan lelked!

Fáj!

Na látod
Túl vagy az egészen és itt vagyunk
Egészen egészben, egészen közel
És hogy te kizuhanj a képből
Amíg engem egy gépből
Hallgatsz, azt felejtd el
Tudod te is simogatni magadat
És élvezni az agyadat
Neked használ az is, ami árt
És nagyon okosan tetted
Hogy elhoztad a tested
Mert tudod
Hogy nekem szükségem van rád!"

Bizony, újjászületni kurvára fájdalmas dolog. Az embernek folyton azon jár az esze hogy tudna az egész elől elmenekülni, szülessen újra valaki más, de ne én, valaki akinek hat anyja van, nekem egyszer is elég volt, hova lett az az én?

... És akkor rádöbbensz hogy annak már vége, lejárt az ideje és elsorvadt, és az ami itt van a helyén, a te ruháidban, a te szemüvegedben, a te fogkeféddel a szájában, az aki itt végzi a te munkádat és adja fel postán csekkeken a te fizetésedet, ez csak valami elcseszett másolat, valami piszkos kis maradványa, kinövése, elfajzása annak ami volt. Visszafelé pislogsz, kaparsz vissza igaziságodért, azért akit még szerettél, aki még NŐ volt, aki még HÚ meg HÁ de mindenesetre egyedül is egész volt - és akkor eljön a pillanat amikor ELÉG. Kész, fejezd be. Ráordítasz a kis csökevényes szarra ami lettél:

"- ELÉG! HAGYD EZT ABBA! Ne pislogj már visszafelé te nyomoronc, mit vársz, kiugrik a múltad a bokorból és két perc alatt helyrerakja az életedet? Egy francot, semmi nem történik, csak az történik amit magad megcsinálsz magadnak, ez van aranyom, jobb ha hozzászoksz hamar.

Kapd össze magad aztán csinálj valamit mert hányok ettől az önsajnáló-önmegvető vacaktól ami itt a helyeden üldögél, mióta is? Túl régóta..."

***

Van ez az elég-pillanat. Nagyon kemény, a gyomornak kifejezettren kellemetlen. Mint egy hasbarúgás. És utána préselődsz át a saját életed romjain lassan, a koponyád recseg-ropog, csúszol átfele nyálkásan, jó esetben nem akadsz el út közben és a végén valami csak lesz.

Ejj, barátaim, valami csak lesz, majd várjatok rám a másik oldalon.